"Stranger Things", "Twin Peaks" - hangzottak a párhuzamok a német Netflix-sorozat, a Dark kapcsán. És első látásra tényleg hasonló koncepcióról van szó: egy atomerőmű árnyékában élő, Winden nevezetű német kisvárost láthatunk, ahol rejtélyes eltűnések, még rejtélyesebben előkerülő holttestek, egy rakás megmagyarázhatatlan jelenség sokkolja az ott lakókat, számunkra pedig hamarosan kiderül, hogy a közeli barlangban egy féregjárat vezet vissza 33, illetve 66 évvel korábbra, és a múlt kísértetei okozzák az ominózus ügyeket.

És a Darkról mindent el is mond, hogy már az első perctől kezdve ezek a párhuzamok határozták meg a vele kapcsolatban folytatott diskurzust, ugyanis ez a sorozat egy dolgot csinál jól: a nézőt átverését, hogy többnek mutassa magát, mint ami valójában. Misztikus kultsorozat helyett ugyanis az összkép inkább arra emlékeztet, mintha a The Walking Dead munkamódszerével próbálták volna meg újraírni a Lostot: a lehető legolcsóbb módszerekkel, rejtélyekből kreált rejtélyekkel, öncélú cliffhangerrekkel a képernyő előtt tartani a nézőt. A Dark egy rossz drog, egy abuzív kapcsolat, semmi örömünk nincs benne, de ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy ne adjuk fel.

Ugyanakkor nem akarom tagadni, hogy az alkotókban lett volna ambíció, pusztán nagyon rosszul végezték a dolgukat. Egy időutazós történetnél kézenfekvő, hogy az az eleve elrendeltségről, a múlt-jelen-jövő megváltoztathatatlanságáról szóljon, de ezt a Dark drámai szempontból egészen öngyilkos szinten műveli. Ennek a koncepciónak igazán akkor lenne értelme, ha (mint például az Időhurok esetében) végig azt látnánk, hogy mindenki kétségbeesetten próbál belebabrálni az idővonalba, hogy csattanóként például egy olyan fordulatot kapjunk, hogy pont ezzel idézik elő az elkerülni vágyott eseményeket. Ehhez képest ebben a sorozatban a 10 részes évad 8. epizódjáig kell várnunk, mire valaki megpróbálja eltéríteni medréből az események folyását, de ettől függetlenül sem tesz senki semmit.

Eleve lehetetlen feladat, hogy az írók nettó 15-20 szereplőnek (és ezt a számot még fel kell szorozni hárommal a különböző idősíkok miatt) értelmes karakteríveket írjanak, de még ehhez képest is rendkívül passzívak a Dark szereplői. Nemcsak a múlt és a jövő hullámai csapnak össze a fejük felett, de a jelen történéseivel is csak sodródnak, a cselekvőbb figurák pedig szimplán csak értelmetlen mellékszálakba, haszontalan próbálkozásokba hajszolják magukat.

Egy átlagos Dark-epizód így nagyjából úgy néz ki, hogy valaki komótosan kutat egy barlang vagy egy pince mélyén, hogy ne találjon ott semmi számottevőt, eközben pedig egy hangzatos, de végeredményben elképesztően semmitmondó és közhelyes monológot hallunk az időről vagy valami más hasonlóan fajsúlyos témáról. Majd jön egy montázs, ahol a szereplők szomorú arcait vetítik egymás mellé a különböző idősíkokból, miközben szomorú zene szól, az ezek közötti hézagokat pedig az tölti ki, ahogy baljóslatú aláfestés mellett egy baljóslatú képre (pl. a windeni barlangra) közelít csigalassúsággal a kamera.

A Dark azért nagyon szeretné éreztetni, hogy komoly drámát mesél, éppen ezért mindig igyekszik bedobni egy-egy tragikus fordulatot, kiborulást a szereplők részéről, de érdemi alapozás híján ezek a mozzanatok teljesen erőtlenek, sőt, már-már szappanoperaiak. De ami a legnagyobb baj, hogy érdemi történetmesélés híján a rejtélyek válaszait sincs mibe elrejteni, az összes nagy csavart úgy lövik el a szezon második felében, hogy már az első pár epizód során könnyedén összerakhattuk őket - a Dark egyedüli ütőkártyája így az, hogy szándékosan titokzatoskodik, igyekszik összezavarni a nézőt, minden megválaszolt rejtélyt újabb kettővel überel. Ne reménykedjen tehát senki abban, hogy az évad végére közelebb kerül a válaszokhoz, az egyetlen intellektuális kihívásunk az lesz a 10 epizód során, hogy felismerjük a szereplő múltbeli énjeit, és hogy ki-hogyan-mikor kapcsolódik az adott eseménysorba.

A sorozat alkotói tehát a lehető legkevesebb erőfeszítéssel szerették volna a lehető legnagyobbat mondani, amiből nem hogy üres stílusgyakorlat, de egyenesen frusztráló parasztvakítás lett. Már-már a The Walking Dead mélységeit is sikerült felülmúlni, amilyen pofátlansággal a Dark hülyítette nézőit gigantikus, de üres ígéreteivel.  És ahogyan a The Walking Dead íróinak, a Dark készítőinek is bejött félig-meddig: én is végigültem az első évadot a kirakós darabkáit rakosgatva, noha már nagyjából a második rész környékén tudtam, hogy nem fogok kielégítő válaszokat kapni. Csak azzal tudom vigasztalni magam, hogy tapasztalataim hatására hátha más nem követi el ezt a hibát.

A Dark teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán