Scott Frank író eredetileg filmként szerette volna elkészíteni a Godlesst, méghozzá Steven Soderbergh rendezőnek szánva, végül azonban ebben a formában nem jött össze a produkció. Így kitalálta, hogy minisorozattá bővíti, Soderbergh rendezői helyett produceri titulust kap, 2017 őszén pedig debütált is a végeredmény a Netflixen. Ez a két mondatos háttérinformáció gyakorlatilag mindent meg is magyaráz és el is mond a szériával kapcsolatban.

A Godless ugyanis pontosan olyan, mint egy 7 órára széthúzott film, és ebben az egy kijelentésben benne van a széria minden gyengesége és erőssége. Hiszen ha azt vesszük, hogy milyen szokatlan megközelítésekben próbáltak mostanában hozzányúlni a westernhez (Slow West, Csontok és skalpok, Westworld, de akár még Taylor Sheridan forgatókönyveit is ide vehetjük), Scott Frank története jóformán csak egy hommage, a szokásos toposzok újramesélése egy-két apróbb csavarral. Ilyen például a spagettiwesternekben rendre vérontásba torkolló szembenállások békés feloldása, a korabeli faji és szexuális feszültségek megjelenítése, néhány szokatlan karakter vagy helyzet - de végeredményben ez sem változtat azon, hogy a sztori annyiból áll, hogy a nagy hatalmú, gonosz bandita keresi az őt eláruló, jóravaló fiatalembert, mi pedig 7 órán ülünk és várjuk, hogy végre megtalálja.

Ugyanakkor éppen sorozat volta miatt értékesebb a Godless, mintha ugyanezt a narratívát a nagyvásznon, két órában darálta volna le Scott Frank. Van lehetőségünk megismerni a karaktereket, elmerülni a mű világában, egyszóval azokkal a dolgokkal foglalkozni, amivel jellemzően egy filmben nincs idő. A Vadnyugat itt tényleg életre kel, és alkalmasint a figurák jelentéktelennek tűnő sorsa, mindennapi, apró-cseprő bajai is éppen elég érdekesek tudnak lenni ahhoz, hogy a képernyő előtt tartsanak. Több időnk van gyönyörködni a tájban, magunkba szívni a városkák és farmok levegőjét, megcsodálni a díszleteket, gyönyörködni a színészek kifinomult játékában. És nem utolsósorban sokkal súlyosabbak a sorsfordító döntések, a szereplők tragédiái annak fényében, hogy nemcsak múltjukat, de jelenüket is sokkal behatóbban megismerhettük. Így hiába tűnnek esetenként öncélúnak a flashbackek, a merengő montázsok, jó szívvel egyiket sem lehetne feleslegesnek nyilvánítani.

Scott Frank gyakorlatilag leforgatta A hét mesterlövészt úgy, hogy a faji és szexuális kisebbségek reprezentációja nem a jelenből visszaerőszakolt polkorrektség, hanem az alkalmanként éppen, hogy történelmi alapokon nyugvó korrajz része; hogy a finálé elkerülhetetlen összecsapása kényszeredett menősködés nélkül tud stílusos maradni, hogy a díszleteken nem az újrahasznosítás nyomait venni észre, hanem azt, hogy Frank saját figuráival, saját ötleteivel szeretné feltölteni az ismerős vázat.

A Godless tehát érdekes kísérlet azzal kapcsolatban, hogy mi történik, ha egy filmet feldúsítunk mindazon jelenetekkel, amelyek alapesetben a vágóasztalon maradnának, és bár nehéz egyértelmű verdiktet hozni, de a záróepizód katarzisa egyértelműen a siker felé billenti a mérleget. Láttunk már sorozatokat, amelyek hét óra alatt sokkal összetettebb, mélyebb, és egyedibb történeteket meséltek el, vagy éppen rágták végig magukat hasonló fordulatokon lényegesen hatékonyabban, de az élmény itt mégis így kerek, és a Godlesst nem mondanám sem üresnek, sem túlnyújtottnak. És talán ez a nyitja annak, hogy miért kezdték el egyre inkább a sorozatok dominálni a mozgóképes kultúrát a filmek helyett: ebben a formában valahogy még ugyanazok a történetek is teljesebbnek, igazibbnak érződnek.

A Godless teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán