A filmet a Magyarhangya catch-up weekend keretében volt lehetőségem megtekinteni

Mindig egy kicsit másmilyen szemmel nézzük azokat a filmeket, melyekről tudjuk, hogy egy-egy hozzánk közel álló színészt talán utolsó alkalommal látunk a nagyvásznon. Harry Dean Stanton idén szeptember 15-én, 91 évesen hunyt el, aki több, mint hat évtizednyi munkássága alatt olyan klasszikus darabokban is szerepelt, mint a Párizs, Texas, a Nyolcadik utas: a Halál vagy éppen a Halálsoron, de jó eséllyel még azok is belefutott valamelyik alakításába, akiknek egyébként semmit nem mond a neve. Ez annyira nem is meglepő, hiszen Stanton legjellegzetesebb stílusjegye nem a neve, hanem az elképesztően markáns arca, melyen minden ránc látszólag magában hordozza az évek múlását és keserűségét, de eközben a tekintete még idős korában is játékosságra buzdítja a nézőt. Ez a kettősség jelenik meg a Luckyban is, ami olyan, mintha egy az egyben az elhunyt színésznek állítana emlékszobrot, de emellett a történetről sem feledkezik meg.

John Carroll Lynch rendező egy végtelenül egyszerű felütésből indul ki: adott Lucky, a film 91 éves címszereplője, aki egy arizonai poros kisvárosban tengeti a nyugdíjas mindennapjait, bármiféle pulzus-emelkedés nélkül. Lucky reggel felkel, jógázik, elmegy a helyi kis étterembe reggelizni, beugrik a boltba vásárolni, tévézik, keresztrejtvényt fejt, majd a nap végén, ha úgy adódik, iszik egyet a legközelebbi kocsmában. Lényegében akár úgy is elképzelhetjük ezt a filmet, mint a Paterson nyugdíjas változatát. Nem csak a felállás tekintetében, de olyan értelemben is, hogy itt sem teketóriáznak sokat a készítők, rögtön abba a kényelmes mederbe és tempóba terelik a történetet, amiből aztán az egész játékidő alatt nyugodtan lehet építkezni. Nincsenek igazán kiugró pillanatok a sztorivezetésben, sőt, a vásznon fizikailag szinte nem is elevenedik meg semmi látványos - Lucky belső utazását teljes egészében nekünk kell dekódolni, az egyszerű, de izgalmas párbeszédek vagy sejtelmes cselekedetek mögött álló indíttatások megfejtése a mi feladatunk lesz.

Amiben viszont eltér és egyben el is marad a Lucky a Patersontól, az az egész mű rétegezettsége. Amíg az utóbbi esetében mindvégig érezzük, hogy itt valami mélyebb dolog bújik meg a háttérben, mint amit látunk, addig az előbbivel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy jórészt tényleg a felszínből kell kiindulnunk. Lucky-t nem gyötrik kínzó emlékek és képek, csupán a realista nézetei miatt elfogadja mindazt, ami van és létezik, annak meghamisíthatatlan mivoltjában. Akármilyen nehéz is egy film esetében nem nagy jelentést tulajdonítani mindennek, nekünk is erre a rendre visszatérő látásmódra kell kell ráhangolódnunk valahogyan annak érdekében, hogy ne gondoljuk túl a látottakat.

Bár többször is előkerül az események sodrásában a múlt, végső soron mindig oda lyukadunk ki, hogy az élet ezen szakaszában már abszolút felesleges felhánytorgatni a múltat, azzal kell gazdálkodnod, amid van. Persze nem mindenki képes ilyen puritán felfogással gondolkodni, sőt... természetes, hogy szeretjük megosztani másokkal az egykori sikersztorijainkat, hiszen lelkünk bizonyos időközönként mindig ápolásra szorul, de lényegében ennek már tényleg csak szimbolikus jelentősége van. Lucky ilyen szempontból képes reálisan értékelni a saját helyzetét a világban: nem kér és nem is kap sokat, csak amennyire éppen szüksége van. Ezt nagyon egyszerű mondani, de eszerint cselekedni már annál nehezebb - mindenkinek vannak gyenge pillanatai, amikor eltűnődik azon, hogy "mi lett volna, ha." Érezvén a halál közelségét, Lucky is hajlamos beleragadni néhány gondolatába, de képes a megbékélés útján elengedni is azokat. 

A film kardinális szervező mozzanata a múlt, a jelen és a jövő összeegyeztetése önmagunkban, amire nincsen egy egzakt matematikai képletünk és az életet sem lehet egyöntetűen megfogalmazni. Valójában fogalmunk sincs arról, hogy egy adott pillanatban mi miért történik, bármilyen apróság vagy kicsi inger lehet a katalizátora bárminek. Ki gondolná például, hogy a főhősünknek éppen egy olyan gyerekzsúr adja meg a lökést ahhoz, hogy realizálja, az élete még mindig nem ért véget (noha az orvosa szerint sem kélne már élnie), amire alapvetően el sem akart menni. Ha pedig megbékélünk a múltunkkal, már egy mosollyal tudunk arra is felkészülni, hogy mit hoz a jövő.

Akármilyen összetett kérdéseket is tesz fel érintőlegesen a Lucky, valójában egy igencsak minimalista és egyszerű filmről van szó, amely minden keserédessége ellenére is könnyű néznivaló és a humort sem veti meg egyáltalán. Gondoskodnak erről a kisváros elmaradhatatlan fura szituációi és alakjai, akik ugyan a főszereplő árnyékában mozognak csak mindvégig, de a legtöbben a kevés játékidőből is sokat tudnak kihozni, mint például David Lynch, akinek a jelenléte amilyen valószerűtlen, olyannyira érdekes pontja a történteknek, hogy mi lesz a legendás rendező teknősével, Roosevelt elnökkel... Mindezek persze csak apró színesítő elemei a Luckynak, amiről lehetetlen úgy értekezni, hogy ne térnénk vissza Harry Dean Stantonra, a mozi szívére és lelkére, akinek a tragikus halálát nehéz nem összeegyeztetni a film szomorkás, de mégis felemelő záró képsoraival. 

A világ egyik legkarakteresebb színészének történetét muszáj lezárnunk, de Stanton egyik utolsó alakítása joggal keltheti bennünk azt az érzést, hogy az életet minden körülmények között érdemes ünnepelni, és ha úgy látjuk, hogy zsákutcába is kerülünk, mindig van egy út, ami új élmények irányába terelhet minket.

 7,5/10

A Lucky teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán