Csak gondoljunk bele, hogy mit csinál egy hozzánk hasonló átlagember: reggel felkel, elmegy dolgozni, ott cseverészik egy kicsit a kollégákkal, szabad perceiben időt áldoz a hobbijának, majd hazamegy, megvacsorázik és ha úgy adódik, este lazít egy kicsit. Jim Jarmusch legújabb filmjében gyakorlatilag ezt látjuk folyamatosan ismétlésben - nincsenek világmegváltó események, különleges karakterek, és ha egy bizonyos szemszögből figyeljük, jóformán semmi olyasmi nincs benne, amire felkaphatnánk a fejünket. Ennek ellenére a Paterson mégis az egyik legkellemesebb és legaddiktívabb élmény, amit mozi nyújtani tudott a közelmúltban. Talán épp azért, mert ritkán látni olyat, hogy egy film teljesen szembemegy a trendekkel és a görcsös szórakoztatás helyett meditatív eszközökkel éri el, hogy a néző elgondolkodjon a látottakon. Más szavakkal élve: nincsen szükség tűzbombákra a figyelem fenntartásához.

A film szinopszisát viccesen úgy lehetne összefoglalni, hogy a Paterson című film egy Paterson nevű buszsofőrről szól, aki Patersont olvas Paterson városában. A humort félretéve, a mű középpontjában valóban Paterson áll (Adam Driver), aki ténylegesen egy egyszerű buszsofőr az azonos nevű kis városkában. A visszahúzódó főhősünk lényegében mást sem csinál nap, mint nap, mint saját rutinja szerint éli az unalmasnak tűnő, de számára kielégítő életét feleségével, Laurával (Golshifteh Farahani) és annak angol bulldogjával, akiről nem is hinnénk, hogy idővel milyen fontos tényező lesz amellett, hogy a film egyik legviccesebb pontja is egyben a Paterson-kutya kapcsolat.

A történet megfogalmazása kapcsán nehéz felkelteni az érdeklődést a nézőben, hiszen látszólag tényleg nem halad semerre a cselekmény - Paterson felkel, dolgozik, hazamegy, eszik, elmegy sörözni a törzshelyére, majd hazamegy aludni, másnap pedig ugyanennek lehetünk a szemtanúi. Ahogyan azonban már a bevezetésben is említettem, a filmről sokat el lehet mondani, de azt semmiképp, hogy unnánk, amit látunk. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy Jarmusch már a mű első 10-20 percében létrehozza azokat a kis szigeteket, amelyekből folyamatos tud táplálkozni a sztori. Akár a főszereplő kollégájáról, akár a busz utasairól, akár Laura hóbortjairól vagy a kocsmában történtekről van szó, mindig lesz miért odafigyelni a mozivászonra. A remek építkezésnek köszönhetően kiválóan sikerül felvázolni a kontextust, míg a visszatérő poénokat mindig sikerül olyan okosan megírni, hogy ne unjuk meg őket.

Bár előzetesen is tudtam, hogy részint egy vígjátékról van szó, de meglepett, hogy mennyit tudtam nevetni a filmen. Pedig a mindennapok megtörhetetlen rutinját, és annak szolgai követését épp ellenkező célokra szokták felhasználni az írók, rendezők. A tény, hogy idővel ugyanolyan körülöttünk minden, a (klinikai) depresszió jele a legtöbb műalkotásban, ami valahol mélyen megvan a Patersonban is, hiszen a főszereplő egy veterán katona, aki vélhetően poszt-traumatikus szindrómában szenved - amivel magyarázhatóak is lennének a látottak - de ez abszolút nem kerül előtérbe, csak néhány apró utalást figyelhetünk meg ezzel kapcsolatban, ha elég szemfülesek vagyunk.

Ennél egy jóval lebegősebb hangulatot kapunk, aminek köszönhetően tényleg leginkább meditatív állapotba ringat minket a film - ezért is nagyon nehéz felocsúdni utána, pedig egyáltalán nem egy kemény gyomrosokkal operáló drámáról van szó. A Patersonról egyébként a tavalyi év egyik legjobb sorozata, az Atlanta is beugrott, egyrészt azért, mert mindkét mű hasonló atmoszférával dolgozik, másrészt pedig azért, mert mindkettőben elvétve jelen vannak abszolút szürreálisnak ható eseménysorok. Laura fekete-fehér színekre alapuló mániájára egyszerűen nincs magyarázat, de arra sem, hogy valaki miért éppen egy mosodában kezd el rappelni az éjszaka kellős közepén. Ezek a pontok nem csak színesítő elemnek tökéletesek, hanem újra és újra beindítják az esetlegen megfáradt agytekervényeket, mert annyira tiszta koncepció áll a film mögött, hogy azonnal érezzük azt, hogy Jarmusch ezekkel gondolt valamire.

Külön érdemes megemlíteni Paterson (a karakter) hobbiját, ami nem más, mint a versírás, hiszen ez másról sem szól, mint a rutin megtöréséről. Arról, hogy az egyszerűben is meglássuk a nagyszerűt, a mindennapiban a különlegeset, a pillanatban az örökkévalót. Végtére is, mik lennénk e nélkül? Nekünk, nézőknek is valami ilyesmire kell koncentrálnunk: ebben a filmben a különböző rétegekből és apró morzsákból kell kivadászni a lényeget, de erre szerencsére Jarmusch rengeteg teret ad. Szó sincs arról, hogy izzadságszagúan kéne belemagyarázni mondanivalót a látottakba, sőt, kiváló móka lesz összerakni az eltérő darabokat. Ha pedig ehhez nincs kedvünk, akkor is egy fura, de mindenképpen érdekes, és nem utolsó sorban egy abszolút relaxációs hatású filmélménnyel gazdagodunk.

Az viszont biztos, hogy Jarmusch szándékosan gyúrta olyanra a Patersont, hogy több pontjából lehessen elindulni nagyon sokfelé, és az is bebizonyosodott, hogy Adam Driver jóval többre hivatott annál, minthogy egy fekete sisak mögé rejtsék el őt. A 33 éves színésznek mintha az egész arcberendezését erre a szerepre találták volna ki, annyira hitelesen működött a vásznon az egész jelenség. Az ő játéka is nagyban hozzájárult ahhoz - természetesen a bulldog mellett - hogy ennyire beleégjen az emlékezetembe ez a film; hogy az első megtekintés után már kétszer újranéztem. Bár még csak február vége van, és sok ígéretes darabbal készül az idei mozis kínálat is, de egyáltalán nem lennék meglepve, ha december környékén majd ezt nevezném meg, mint az év legjobb filmje.

A Paterson teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán