Megtévesztő a cím, egyáltalán nem szimpla édelgéseket olvashatunk a boldogságról, ez bizony egy remek interjúkötet. Majdnem kimaradt az életemből, mert a címe alapján eszembe sem jutott volna beleolvasni, viszont amikor megnéztem, hogy ki a szerző, és kik szólalnak meg a könyvben, mindjárt kíváncsi lettem. M. Kiss Csaba és az interjúalanyok ugyanis mindannyian hiteles személyek, akik mögött valós teljesítmény van, nem sok közük van azokhoz a celebekhez, akik minden héten ott mosolyognak a bulvárlapok címoldalán. A szerző okosan hagyta, hogy beszélgetőpartnerei arról meséljenek, amiről akarnak, nem akart tőlük semmilyen szafots sztorit, egyszerűen csak leültek beszélgetni, és láss csodát, olyan tartalmas interjúk születtek, amelyet kész felüdülés olvasni a rengeteg felszínes csicsergés után, amit a reggeli műsorokban és különböző magazinokban lehet hallgatni és olvasni a reggeli kávé mellé. Ismert emberekkel készültek az interjúk (nyilván azért választották őket az alkotók, mert biztosan kíváncsiak lesznek rájuk az olvasók), akikről sok mindent tudunk, de ebben a hangulatos könyvben olyan történeteket is megosztanak velünk, amelyekről eddig ha nem is hallgattak, de nem nagyon beszéltek. Számomra a legerősebb történet az volt, hogy Bogdán László, Cserdi polgármestere gyerekkorában döghúson élt, annyira szegények voltak, de mindegyik interjúban volt legalább egy olyan mondat, amit magammal vittem ebből a könyvből, amelytől őszintén szólva nem sokat vártam, ehhez képest olyan értékes beszélgetésekhez volt szerencsém, amelyet valódi boldogság volt olvasni, mert nem a felszínt karcolják, hanem a mélységekbe ásnak.
A boldogság csak a hívószó, amelynek kapcsán elkezdődtek ezek a beszélgetések, amelyek időnként meglepő kacskaringókat vettek, és a könnyednek induló csevegés során komolyan elgondolkodtak a sorsukon az interjúalanyok, és nem féltek a közönség elé tárni ezzel kapcsolatos gondolataikat. Nyáry Krisztiánról tudtam, hogy rákban halt meg a felesége pár éve, de most azt is elmesélte, hogy milyen volt az együtt töltött huszonvalahány év, és milyen borzalmas volt végigélni azt a néhány hónapot, amíg a betegség végzett két kamasz lányának anyjával. Mára már újra egyensúlyba került az élete, de ezt a veszteséget nem tudta még feldolgozni a sikerkönyvek szerzője és a Líra kiadói csoport kreatív igazgatója. És ez csak interjú volt a sok közül, amelyek mindegyikéből egy sorsot ismerhetünk meg.
Ónodi Eszter a rá jellemző vehemenciával mesélte el, milyen körülmények között vette át a montecarlói filmfesztiválon a legjobb női alakításért járó díjat az Aglajáért (volt itt minden, forró víz felett gőzölt gálaruha, egy csúnya vírus, és még Albert herceg sem csókolt neki kezet, pedig mennyire szerette volna), miközben azt is megtudhattuk, hogy mennyire imádja a munkáját, annak ellenére, hogy nagyon ki tud fáradni. Számomra ebben a beszélgetésben az volt legmeglepőbb, hogy a sikeres színésznő mennyire felszínesnek érzi magát egy tudóshoz képest, hiszen ő "csak" játszik. Na igen, de azért elég magas szinten műveli a szakmáját szerintem. Bojár Gábor nem művész, ő üzletember, felépítette a Graphisoft-ot, majd eladta, nincsenek anyagi gondjai, és alapított egy egyetemet is. Maximalista, ambíciózius, aki a legtöbbet saját magáról tanulta az üzleti életben töltött évtizedek alatt. Egy boldog, sikeres életutat járt be, amelyhez kellett ambíció és a felesége támogatása is. Snétberger Ferenc a salgótarjáni Cigány-hegyről jutott el Berlinig és a világ koncertszínpadaira. A családja neve eredetileg Schneeberger, de egy hivatalnok egyszer elírta a nevét, így mi már ezen a néven ismerhettük meg. Sokat mesél az interjúban a családjáról, az édesapjáról, arról, milyen kemény munkával érte el a sikereit, és a Snétberger Zenei Tehetség Központról, amely azért jött létre, hogy támogassa a tehetséges fiatal cigány muzsikusokat. Nyáry Krisztiánról az is kiderül, hogy egyszer majdnem kicsapták a suliból, a bohó fiatal éveiről is mesél, és arról is, hogyan élte meg a szakmai váltásokat az életében.
Molnár Piroska mintegy mellesleg említi meg, hogy egy műtét után pacemaker-rel él, ugyanakkor a 71 éves, Kossuth - díjas színésznő még mindig rengeteget dolgozik, nem szokott panaszkodni, elégedett az életével, örül annak, hogy korához képest egészséges, és jókat tud nevetni azon, hogy időnként keresi a telefonját, miközben azon beszél. Scherer Péter, mindannyiunk kedvenc Pepéje kertelés nélkül beszél arról, hogy sokáig nem merte színésznek nevezni magát, hiszen nem végzett főiskolát és sokáig alternatív színházban játszott, sem a szakma, sem a közönség nem ismerte el igazán, de aztán jött a Szentivánéji álom Mucsi Zoltánnal, majd a Jancsó-filmek, és minden megváltozott. Mucsi Zoltán sem beszélt mellé, elmondta, milyen hosszú volt az út a géplakatosságtól a színpadig, és még mindig a tökéletes alakítást szeretné megvalósítani. Egerszegi Krisztina már régen nem Egérke, hanem három gyerek édesanyja, és rikán szokott nyilatkozni, ezúttal azonban kivételt tett, és nem volt szívbajos, mesélt arról, hogyan élte meg azt, hogy egyszer politikai szerepet vállalt, és arról sem hallgatott, mit szól edzője, Kiss László ügyéhez. Wolf Gábor (Wolf Kati öccse) a fekete bárány a zenészcsaládban, ő villamosmérnökként végzett, és marketingguruként lett sikeres, simának tűnik az útja, de most elárulta nekünk, hogy azért voltak mélypontok az ő életében is. Kemény Dénes (akinek óriási tisztelője vagyok, végigsírtam mind a három olimpiai döntőt, amelyeken ő vezette diadalra a vizipólós fiúkat) azzal lepett meg, hogy beszélt az édesanyjáról, aki három éves korában eltűnt az életéből, és csak harminc évvel később találkozott a húgaival. Karafiáth Orsolya az alkoholizmusáról mesélt megdöbbentő őszinteséggel, arról, hogy milyen nehéz volt eljutnia odáig, hogy végleg letegye a poharat, és megtanulja józanul élni az életét. Schmied Zoltán és Schell Judit elmesélték, hogyan találkoztak, és jókat sztoriztak a színpadi bakijaikról. Grecsó Krisztián most jutott el odáig, hogy szeretne gyereket, és arról is mesélt, hogy hiába érzi magát nagyon jól a saját maga által kialakított életében, sohasem lesz igazán pesti, hiszen az ő gyökerei a szülőfalujában vannak, ahol a szülei a mai napig is élnek. A legmegrázóbb beszélgetés maradt a végére, Bogdán László sorsa nehéz volt, és ugyan még "csak" most fog érettségizni, mégis sikeresen vezet egy romák lakta települést, pedig nagyon kemény mélypontok is voltak az életében, mégis fel tudott állni, pedig megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata is.
Eredetileg csak belelapozni terveztem a könyvbe, de aztán együltő helyemben végigolvastam, annyira jó volt olvasni ezeket a mélyinterjúkat, amelyek nem voltak tolakodóak vagy szenzációhajhászók, és talán éppen ezért engedtek mélyebb betekintést az életükbe az szereplők, akik ugyan arról beszéltek, hogy jelen pillanatban mennyire elégedettek a sorsukkal, mégis többükből kiszakadtak olyan mély tragédiák, amelyekről eddig nem tettek említést nyilvánosan. Csodálom a bátorságukat és az őszinteségüket, M. Kiss Csabának pedig érezhetően igazi szerelemprojekt volt ennek a könyvnek az elkészítése, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok, aki szereti a tartalmas beszélgetéseket és érdekli olyan emberek gondolata, akik már sok mindent letettek az asztalra választott hivatásukban. Szerintem nagyon fontos az ilyen minőségi interjúkötetek megjelenése, mert bizonyíték arra, hogy így is lehet beszélgetni, bulvármentesen, szórakoztatva tanítva. Az egyetlen problémám nekem az volt, hogy egyetlen fotó sem szerepelt a könyvben, és talán célszerűbb lett volna tematizálni az interjúk sorrendjét (üzleti élet, művészet, sport, stb.), de ennél több hibát nem tudok felróni neki, a borítón mosolygó kávéért pedig külön piros pont jár, annyira hangulatos.
9/10
A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
