Kiváló filmszatíra és a miénk. Bacsó Péter filmje különös utat járt be, hiszen 1969-ben forgatták, de betiltották, 10 évig dobozban volt, és 1979-ben azért mutatták be, mert külföldön a Betiltott Filmek Fesztiváljára készültek. Aztán végül csak közönség elé került, 1981-ben még a cannes-i filmfesztiválon is levetítették, bár nem a versenyfilmek között. Kultfilm státuszát legjobban az bizonyítja, hogy a mai napig idézzük a benne szereplő mondatokat (tényleg csak néhány példa: "a nemzetközi helyzet fokozódik", "az új magyar narancs kicsit sárgább, savanyúbb, de a miénk"), talán az a siker titka, hogy humorral oldja fel az 50-es éveket megidéző eseményeket. Nagyszüleim elmondásából tudom, hogy mi volt az a feketevágás, mit jelentett, ha valakiért eljött a nagy fekete autó, ebből az alkotásból pedig mi is átérezhetjük a szatíra görbe tükrén keresztül, hogy milyen hangulat uralkodott azokban az években. Nyilván rengeteg olyan utalás van, amit én az életkorom miatt már nem értek, de így is egyrészt kellőképpen ledöbbentem azon, hogy milyen lehetett azokban az időkben egyszerű emberként megélni a mindennapokat, másrészt pedig istenien szórakoztam ezen a kiváló filmszatírán, amely sok-sok évvel a forgatás után sem veszített semmit a humorából, a forgatókönyvnek és a színészi alakításoknak köszönhetően még mindig felejthetetlen pillanatokat tud szerezni nekünk ez a film, amelyen jó sokat lehet gondolkozni.

Pelikán József (Kállai Ferenc) gátőr, nyolc gyermek édesapja, aki hirtelen börtönben találja magát, miután tiltott módon levágja Dezsőt, a disznót, mivel nem kapott húst a hentesnél, és etetni akarta a családját. Azonban Virág elvtárs (Őze Lajos) a szárnyai alá veszi őt, hiába mondja neki, hogy nem ért semmihez, ez nem akadálya annak, hogy többször is fontos funkcióba, majd börtönbe kerüljön, de igazán nagy bajba akkor kerül, amikor elvállalja, hogy tanúskodni fog egykori barátja, Dániel Zoltán (Fábri Zoltán) tárgyalásán...

"Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának", "Egyszer kérni fogunk magától valamit", "Az élet nem habostorta" - csak néhány mondat, ami szállóigévé vált ebből a filmből, amely humoros formában ugyan, de nagyon találóan idézte meg az ötvenes éveket, nyilván nem véletlenül tiltották be egykoron, túl élethűre sikeredett a múltidézés az akkori hatalom számára. Annyira erősre sikeredett a forgatókönyv, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy a poénoknak alárendelték a történetet, inkább kitűnő gegek sorozata, mint remekül dramatizált alkotás. Mivel azonban szinte minden jelenetben van legalább egy mondat, amitől le lehet fordulni a székről, és azért halad előre a történet is, ha jó nagy kacskaringókkal, végül mégiscsak összeáll egységes egésszé ez a kiváló szatíra. Egyébként 1994-ben elkészült a folytatás is, de olyannyira a közelébe sem ért az eredetinek, hogy én csak egy-két jelenetre emlékszem belőle, felejtsük is el gyorsan, inkább nézzük meg még egyszer ezt a remek vígjátékot.

Érdekes, hogy Kállai Ferencen és Őze Lajoson kívül nem sok ismert színész játszott a filmben, viszont a rendezők száma eléggé felülreprezentáltra sikeredett. A Bástya elvtársat alakító Both Béla akkoriban éppen a Nemzeti Színház igazgatója volt, Fábri Zoltánt nem kell bemutatni a filmek szerelmeseinek, Vámos László a Madách Színház rendezője volt. A filmben feltűnik Rátonyi Róbert is (a Csárdáskirálynő azért került bele a filmbe, mert az volt Rákosi kedvenc operettje, eredetileg a legendás primadonnát, Honthy Hannát is felkérték a szereplésre, de túl sok pénzt kért, így csak a hangját hallhatjuk, miközben a Hajmási Pétert énekli), több főiskolás és amatőr szereplője is volt A tanúnak, amely Bacsó Péter legismertebb filmje lett, és amelynek a forgatókönyvét is ő írta. A két főszereplő élete alakítását nyújtotta ebben az alkotásban, máig Pelikán gátőr és Virág elvtárs jut eszünkbe először Kállai Ferencről és Őze Lajosról, holott mindketten elég ismert és foglalkoztatott színészek voltak a saját korukban.

Kultfilm olyan alkotásból lesz, amely nagyon eltalál egy kort vagy egy hangulatot (pl. Megáll az idő, Csinibaba).A  tanú az ötvenes évekről szól, nagyon szórakoztatóan, ugyanakkor hátborzongatóan élethűen, még olyan apróságokra is odafigyelt a rendező-forgatókönyvíró, hogy az egyik jelenetben Virág elvtárs az ÁVH rettegett vezetője, Péter Gábor eredeti szakmájára, a szabóságra utaljon, amikor szakértő módon veszi górcső alá Pelikán kabátját). Az Őze Lajos által megtesített hatalom pontosan attól olyan félelmetes, hogy alapvetően nem az erőszakra épít, hanem a lelki terrort alkalmazza, manipulálja az embereket, miközben már régen beleőrült abba, hogy mindenhol a rendszer ellenségét keresi ("az a gyanús, ami nem gyanús"). Pelikán a nép egyszerű fia, aki nem érti azt az őrületet, ami körülveszi, az ő becsületes egyenességét még a profi agymosás sem tudja megtörni. Alapvetően csendes beletörődéssel viseli a sorsát, de eljön az a pont, amikor elpattan nála a húr, és megmondja a véleményét. És amilyen kupleráj volt ebben az országban akkoriban, még az ezért járó akasztást sem tudták rendesen végrehajtani. Simán zseniális a film az elejétől a végéig, minden jelenet ül és üt, megunhatatlan, sírva nevetős kategória.

A film alapvetően a Rákosi rendszer karikatúrája, de tágabb értelemben minden diktatúra működési mechanizmusát parodizálja, szívbe markoló drámai erővel szórakoztat ez a különleges vígjáték, amelyből megismerhetjük, hogyan zajlottak akkoriban a koncepciós perek, mennyire önként vállalták a résztvevők a tanúzást, milyen válogatott eszközökkel tartotta fent az elnyomást a hatalomhoz paranoiásan ragaszkodó állam, és milyen szinten ölte  és törte meg az emberek lelkét az az időszak. Félelmetesen vicces alkotás, még ma is bele lehet borzongani, miközben betegre nevetjük magunkat a mára már klasszikussá vált egysorosokon.

9/10

A tanú teljes adatlapja a Magyar Filmes Adabázis (Mafab) oldalán.