Az Európába érkező bevándorlók sorsa nem éppen felülreprezentált a mozivásznon (bár lehet, hogy csak ennyi átfutási idő kell, amíg oda is "bevándorolnak"), ehhez képest nemrég egyszerre két ilyen alkotás is landolt a hazai mozikban: Az állampolgár, illetve a szóban forgó norvég vígjáték. Az Üdvözöljük Norvégiában! elsősorban azzal hívhatja fel magára a figyelmet, hogy esetében a könnyed hangvétel nem egyenértékű a téma elbagatellizálásával vagy felszínes túlkarikírozásával: Vranik Roland művéhez hasonlóan komplex képet mutató filmmel van dolgunk, amely ezúttal a humoron keresztül próbálja bemutatni a helyzet abszurditását.
Primus (Anders Baasmo Christiansen) nem kifejezetten rajongója hazája menekültpolitikájának, de siralmas anyagi helyzetének javítására kiváló ötletnek tűnik, hogy 50 menekültet beköltöztet az enyészet szélén álló hotelébe, majd felveszi az utánuk járó állami támogatást. Azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű: a pénzt csak akkor kaphatja meg, ha megfelelő körülményeket biztosít, ehhez azonban szüksége van befogadottjai kooperációjára, akik igényeit nem lesz könnyű összeegyeztetni és megvalósítani.
Ennek során pedig a vallási feszültségektől kezdve a jóléti államok felzárkóztató programjainak röhejességéig minden terítékre kerül, nagy módszerességgel, de látszólag játszi könnyedséggel facsarva ki humort a történetből. Ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Rune Denstad Langlo rendező ne lenne hajlandó foglalkozni a téma komolyabb vetületeivel is, egyszer-egyszer bepillantást engedve a szereplők tragédiáiba is. A hagyományos skandináv pesszimizmus és fekete humor tehát egyaránt elkerülni a filmet, amely egy sokkal emészthetőbb atmoszférát céloz meg - sőt, a kihalt, sajátos szívességi alapokon működő norvég vidék, illetve a lepusztult szálló üvegtigrises romantikája egyenesen a hazai és a közép-európai alkotások miliőjét idézi.
Azonban ismerős hangvétele ellenére is furcsa élmény lehet a film: az Üdvözöljük Norvégiában!-ból vagy rettentő sokat kivágtak, vagy eleve nem építették fel rendesen: bár a végcél mindvégig tiszta (meg kell szerezni az engedélyt), sok jelenetben csak az idő előrehaladtával derül ki, hogy miből következnek az éppen a vásznon látott történések. És egyáltalán nem azért, mert egy ennyire bonyolult műről lenne szó, hanem mert Langlo nem törekszik arra, hogy tudatosan kirajzolja az összefüggéseket, a szereplők hátterét, motivációit. A megoldandó problémák mindig esetlegesek, következmény nélküliek, a film nem tartalmaz látványos íveket. Persze ha nagyon fókuszálunk, ezek a motívumok azért kitüremkednek a gegek mögött, de így sokszor görcsös rejtvény-oldássá válik az önfeledt nevetés.
Ugyanakkor egyben így folyamatosan záporozhatnak a poénok, illetve számos olyan csattanót is láthatunk, amely kifejezetten a vágásra épül fel, és amelyek nehezen lettek volna megvalósíthatók egy komolyabb történetmesélői igyekezet mellett. Az Üdvözöljük Norvégiában! ebben jelentős mértékben hasonlít a Hétköznapi vámpírokra, amely történetmesélői szempontból szintén nagyjából egymás mögé fűzött szitkom-epizódokkal ér fel, ugyanakkor éppen ezért válhatott egy önfeledt gegparádévá.
Ha tehát félreteszem a töredezettségét, egy remek szórakozásként könyvelhetem el a filmet. Amely poénjai mellé egyértelmű erényként tudja felsorakoztatni, hogy egy kurrens témáról mer őszintén, egyszerre kellő mértékű gúnnyal és bájjal mesélni, még ha összetettségében vagy mélységeiben nyilván nem is éri utol azt a szintet, amit egy hasonló témájú drámától elvárnánk. Itthon pedig az Üdvözöljük Norvégiában!-t nemcsak magyaros stílusa miatt lenne fontos megnézni, hanem azért is, mert hatalmas hiány mutatkozik abból, hogy kényes témákról ennyire önkritikus és görcsmentes szemléletben tudjunk beszélni.
8/10
Az Üdvözöljük Norvégiában! teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
