(Az írás 4. bekezdése spoileres.)
A Westworld sikere egyértelműen az ígéreteire alapozott: ezt láttuk a pilot során, ezért volt könnyű elviselni a tudatlanságot a karakterek szándékai vagy a háttérben húzódó játszmák kapcsán, és természetesen ezért is élt az aggodalom sokakban, hogy a Westworld egy hatalmas blöff lesz, vagy legalábbis azoknak a sorozatoknak a táborát gyarapítja majd, amelyeket soha nem sikerült elvarrni. Az évad vége felé pedig már valamennyire érezni is lehetett, hogy Jonathan Nolan hiába ad korrekt válaszokat saját kérdéseire, utóbbiak mindig izgalmasabbak lesznek. Ez változott meg azonban gyökeresen az évadzáróval, amely annyira szépen varrta el a szálakat, hogy még a szándékosan nyitva tartott ötletei ellenére is feleslegessé tette a folytatást.
A Westworldnek azonban nem az az elsődleges érdeme, hogy képes volt egy felesleges kitérőktől mentes, kompakt, a prémiumsorozatok minden kívánalmát még az élete egyik legjobbját nyújtó Anthony Hopkinsszal megkoronázó 11 órás élményt felépíteni, hanem ennek összetettsége és bravúrjai. Nolan tökéletesen játszadozott nézői elvárásaival: úgy lepett meg hétről hétre, hogy a kirakós darabjait rendre odatette elénk, azonban hol azok valódi természete kapcsán vezetett félre, hol pedig úgy prezentálta, hogy végül nem az általunk előre kitalált megoldás vált hangsúlyossá. És még csak a Trónok harca alkalmanként előbújó öncélúságával sem vádolható: számunkra is egy labirintust építette fel, amelynek legmélyére, azaz a finálé utolsó perceibe rejtette a Westworld koncepciójának kiteljesedését. Alkotását pedig mindig is áthatották ezek a felszín alatt a negyedik falat döntögető motívumok: ahogyan Ford a történetek funkciójáról és természetéről elmélkedik, azt nehéz nem magára a produkcióra érteni, és önkéntelenül is azon kezdünk gondolkodni, vajon csak ösztönös vágyaink kielégítése ez a sorozat, vagy képes egy fontosabb megismeréshez is segíteni?
Éppen ettől döbbenetes az, hogy bár a Westworld pontosan oda jut el, mint elődje, az odavezető úton pedig a klasszikus és kevésbé klasszikus (Bone Tomahawk) westernektől kezdve az Ex Machinában kicsúcsosodó mesterséges intelligenciával foglalkozó sci-fikig megszámlálhatatlan alkotást idéz meg és használ fel, Nolan ezeket szinte kivétel nélkül képes a saját szolgálatába állítani. A Westworld egyszerre csatlakozik a Villeneuve és a The Revenant vezette kortárs műfaji revizionizmus krémjéhez, de fejleszti is tovább egyben ezeket a zsánereket, miközben a folyton egymásra hivatkozó nosztalgiafilmek és önreflexív darabok hozzáállását is magáévá teszi.
Bár a gyártás kronológiája miatt a konkrét utalás minden bizonnyal lehetetlen, de ennek tökéletes példája, ahogyan Maeve történetszála továbbviszi az Ex Machinát. Az embereket tökéletesen manpiuláló, szexuálisan vonzó robotról először kiderül, hogy ez a látszólag öntudatra ébredése is programozásának eredménye (egy további kikacsintás az AI-filmek sablonjaira), de végül arra a döntésre jut, hogy a külvilág megismerése helyett inkább saját mesterséges emberségét próbálja megélni.
Az ehhez hasonló momentumok teszik a Westworldöt nemcsak egy tökéletesen kimunkált darabbá, hanem korunk filmművészetének egyik legnagyobbjává is. Szórakoztatás vagy érzelmi hatás szempontjából valószínűleg akad nála jobb, de ha odafigyelünk Ford szavaira, ebben a sorozatban alapvetően nem ezen van a hangsúly.
A Westworld teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
