[A forgatókönyv innen tölthető le]

(Az írás értelemszerűen spoileres)

Az utolsó akcióhősbe sok ponton bele lehet kötni, de legnagyobb fogyatékossága egyértelműen az, hogy két, egymással szemben álló nézőpontot próbál összeegyeztetni: egyszerre próbál a kor kívánalmainak megfelelő akció-krimiként szórakoztatni, illetve azok modorosságait kinevetni. Én magam nem mertem megkockáztatni a feltételezést, hogy ez a konfliktus egy radikális átírás eredménye, de The Man Who Laughs kollégám felhívta a figyelmemet, hogy az eredeti szkript elolvasása valószínűleg erre fog rávilágítani. És valóban: ha elolvassuk Zak Penn és Adam Leff first draftjét, nemcsak az derül ki, hogy Shane Black (és írótársa, David Arnott) gyakorlatilag tönkrevágta a koncepciót, de az is, hogy a stúdió valószínűleg gyávaságból kezdett farigcsálni egy egyébként teljesen életképes történeten.

Mint a legtöbb átalakított forgatókönyv esetében, itt is az első felvonásban a legkevesebb a lényegi változás, egyedül a nyitójelenetben található releváns különbség: Jack (ebben a verzióban még Arnonak hívják, egyértelműen utalva a szerepre kinézett színészre) kínos háttértörténetének bevezetése helyett a korabeli akciófilmek összes sablonját eltúlozva felsorakoztató lövöldözést láthatunk, amely lényegesen izgalmasabb és látványosabb is, mint a végső verzió. Általánosságban is jellemző Penn és Leff akcióira, hogy kifejezetten kreatív, izgalmas és többnyire a szatirikus felhangok nélkül, a tényleges zúzás miatt is élvezhető szakaszok, amelyekhez a meglehetősen lagymatag és rosszul felépített akciójeleneteket író Blacknek eleve öngyilkosság volt hozzányúlnia. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az eredeti szkript akcióinak számossága és ambíciója is lényegesen meghaladta az így is szinte rekordösszegű költségvetéssel dolgozó filmverzióét, így elképzelhető, hogy elsősorban finanszírozási okok motiválták a változtatásokat.

Sokkal fontosabb azonban, hogy az első verzióban a szatíra is lényegesen jobban működik: a két író módszeresen sorolja fel és figurázza ki a műfaj összes kliséjét, amelyek itt egy fokkal kevésbé abszurdak, ugyanakkor hála a jó tálalásnak, szellemesebbek. (A filmből például már kimaradnak olyan nüanszok, mint a csak sztriptízbárokból álló Los Angeles-i utcák vagy hogy Arno még soha nem evett fagyit - hiszen ez utóbbi nem része a történeteinek.) Azonban az alkotók erre nemcsak rámutatnak, de a második felvonás során egyre inkább szervező ereje a dramaturgiának, hogy Danny egy lépéssel Arno előtt haladva tudja, mi fog velük történni a műfaj kívánalmainak megfelelően, és így az események aktív alakítójává válik.

A legnagyobb kontraszt azonban az, hogy míg Penn és Leff fiktív filmjük kerettörténetét szándékosan egyszerűen és a szatírának alárendelve alakították ki, ennek helyén Black a kibontakozás lehetőségét látta meg, és a rá jellemző, feleslegesen túlbonyolított krimivel töltötte fel a narratívát. Ezzel pedig nemcsak az eredeti sallangmentes, célratörő hozzáállásnak tett keresztbe, jó pár felesleges körrel gazdagítva az eseménysort, de azt is demonstrálta, hogy végképp nem érti, mi Az utolsó hős koncepciójának célja - és hogy abban éppen ő a nevetség egyik tárgya.

A finálé egyik fő csattanója ugyanis éppen az, hogy a történet mozgatórugói nevetségesen értelmetlenek: az antagonista azért árul drogot, hogy legyen pénze megölni Arno-t - aki őt éppen a drogkereskedelem miatt üldözi. Ennek továbbgondolása pedig üzenet tekintetében is remekül mutat rá az erőszakkultusz önbeteljesítő és visszás vonásaira, egyben pedig sokkal jobban is csatornázódik be Danny feldolgozatlan gyászába és az abból eredő frusztrációba. Ez egyben azt is jelenti, hogy a film ambivalens érzetének fő felelőse, a valóságot és fikciót összemosó finálé is elmarad, Penn és Leff az utolsó percig tudatosan a vásznon tartja a vászonra való stílusgyakorlatot.

Természetesen ennek átalakítása valószínűleg a legkevésbé sem Shane Black sara (a megoldás körülményessége már annál inkább): melyik stúdió merte volna bevállalni 1993-ban, hogy maximális cinikussággal szedi darabjaira a popkultúra fő csapását adó divatot? Valószínűleg Black nem magától sietett a zsarufilmek felfogását káros és rossz példaként prezentáló befejezést az eszképizmus és a filmeken keresztül történő traumafeldolgozás ódájává alakítani - még ha ez a húzás is teremti meg végeredményben azt, hogy Az utolsó akcióhős merész vállalásaiból végül behúzott farokkal hátrál ki.

Azt nem merem kijelenteni, hogy Zak Penn és Adam Leff elképzelése hibátlanul működött volna (akciójeleneteiket például számos különböző rendezői felfogásban is le lehetett volna forgatni annak függvényében, hogy a humorukat vagy a tényleg összecsapásokat helyezik előtérbe), ugyanakkor összességében egy egyszerű, lényegre törő, kompakt és a filmverziónál mélyebb jelentéstartalommal bíró történettel álltak elő, amelyen a későbbi átírások már csak rontani tudtak.