Csak szívunk, mint a torkosborz, amikor mostanában megnéznénk egy jó kis akció-vígjátékot. Mert nem nagyon van ilyen, főként azért, mert mindkét műfaj aranykora a 80-as évekre esett, mára már csak halovány próbálkozásoknak lehet a szemtanúja az, aki még bemerészkedik egy-egy ilyen előadásra. A 90-es évek elején már érződött, hogy az akcióistenek ideje lassan lejár, azonban még kitartott a kultusz annyira, hogy óriásit bukjon egy iszonyúan jó darab, amelynek csak az volt a bűne, hogy megelőzte a korát, mert ki a fészkes fene gondolt bele abba, amikor beült egy újabb Arnie-filmre, hogy neki mostan éppen azon kéne betegre nevetnie magát, hogy véget ért egy korszak az akciófilmek műfajában. Értette a halál, én is csak néztem ki akkoriban a fejemből, hogy mi az isten csudája akar lenni ez az izé, oké, az osztrák tölgy nagyon menőn figurázza ki saját magát, de basszus, én egy dögös akciófilmet akartam volna látni, nem egy poéncunamis hibridizét! Akkor nagyon csalódott voltam, de ahogy múltak az évek, egyre inkább megkedveltem ezt az a méltatlanul elfeledett gyöngyszemet, amelyen most, sok-sok évvel a bemutató után szórakoztam a legjobban. Mert már tudom, hogy mennyire okosan látták meg az alkotók, hogy mekkora poénforrás egy korszak legnagyobb sztárjával készíteni egy filmet arról, hogy ő nem is isten, csak egy ember.

Danny Madigan (Austin O'Brien) moziőrült kiskamasz, ki nem hagyna egyetlen vetítést sem, ahol bálványa, Jack Slater (Arnold Schwarzenegger) robbantja fel a vásznat lélegzetelállító akcióival. Egy különös éjszakán egy mágikus jegy segítségével azonban hirtelen ott találja magát a filmben, ahol az első ijedtség után hamar összehaverkodik Slater-rel, jól elnyomozgatnak együtt, azonban  a bulinak hamar vége szakad, mert a gonosz Benedict (Charles Dance) rájön, hogy a jegy fordítva is működik, és ezúttal ő lép át a mozivászonról a mi világunkba, és nagyon nagy zűrt kavarna, ha hőseink nem állítanák meg...

Shane Black csúcsformában volt, John McTiernan dettó, Schwarzenegger pedig a T2-nek köszönhetően ott csücsült az akciófilmek trónján, naná, hogy mindenki hatalmas sikert várt ettől a triótól. Ehhez képest ordas nagy bukta lett a végeredmény, a nép egyszerűen nem vette az adást, hogy egy kicsit magasabb szinten akarták volna őt szórakoztatni az alkotók, de sajnos nem jött át az üzenet, egy zavaros műfaji hibridnek tűnt a végeredmény, amelyet tényleg csak hosszú évek távlatából lehet indulatok nélkül megítélni. Adott volt egy zseniális forgatókönyv, amelyből ömlöttek ránk a poénok, még olyan metadarabok is, mint az, hogy éppen Joan Plowright vezeti fel nem hétköznapi módon azt a Hamlet című filmet, amelyben az ő férje Laurence Olivier játszotta a filmszerepet. Természetesen ez akkoriban még nem tűnt fel, mert mennyivel dögösebb volt Arnie, amikor az  ő véresen egyszerű stílusában ("Lenni vagy nem lenni? Nem lenni') idézte meg a dán királyfi nem éppen patyolatfehér szellemét. Pörgős akciójeleneteket kapunk a pofinkba, jól működnek a film a filmben beszólások, de amikor Jack Slater átlép a mi világunkba, megtörik a varázs, és a történet dinamikája is. Talán túlságosan is sokat akartak elmondani a 90-es évek elejének szürke mindennapjairól és az álomgyár sötétebb oldaláról, egy kicsit túltolták a filozófiát, kicsit több akció és kevesebb borongás jót tett volna a filmnek.

Hemzsegnek a kor sztárjai a filmben, egy-egy jelenetben láthattuk pl. Sharon Stone-t, Jean-Claude Van Damme-t, Robert Patrick-ot, és még Schwarzenegger felesége, Maria Shriver is tiszteletét tette a történetben. Dübörög a dögös rockzene, egekben a nosztalgia - és coolságfaktor, és miközben gyerekkorunk kedvenceit nézzük, látjuk, hogy valójában egy korszaknak állítottak emléket az alkotók, és minden tiszteletem Arnie-é, hogy bevállalta ezt a szerepet, amelyben gátlások nélkül kifigurázza saját magát, és láthatóan élvezte a helyzetet. Nem tette nevetségessé saját magát, jól egyensúlyozott a határon, szórakoztatott minket és saját magát, de nem lett kínos az összhatás. Mindenki kiváló a filmben, Charles Dance istenien gonoszkodik, Ian McKellen szokásához híven zseniális, Anthony Quinn jól hozza saját magát, Austin O'Brian telitalálat, F. Murray Abraham sajnos túl kevés jelenetben szerepel.

Remek kis időutazás ez a meg nem értett mozi, dől belőle a hülyeség, miközben egy übercool akcióorgiát is kapunk (na jó, az effektek felett már eljárt az idő, de kit érdekel, ez csak hozzátesz a retro feelinghez, nem elvesz belőle), mi kell még? Ha nem akarunk mást, csak egy eszementen jót szórakozni, bátran tegyünk egy próbát ezzel a méltatlanul alulbecsült filmmel, nem fogunk csalódni, Garantáltan visszahozza a gyerekkorunkat a játékidőre, lazítsunk és toljunk egy igazi bulit Arnie-val!

8/10

(FilmBaráth)

-------------

Nincs olyan műfaj, trend, amelynek túltelítődése ne hozná idővel magával a toposzokat újjáértelmező, kinevető, vagy éppen azokat egy lépéssel távolabbról néző darabjait. Ez most (hellyel-közzel) például a képregényfilmek kapcsán zajlik, de például a western is átesett már ezen a szakaszon. A 25-30 éve virágzó akciófilmek és akciósztárok tekintetében pedig Az utolsó akcióhőst szokták annak a darabnak tartani, amely végett vetett azok uralkodásának és könyörtelenül leszámolt a mítoszukkal - annak ellenére, hogy John McTiernan műve valójában inkább továbbra is életben tartotta a jelenséget, és nem leáldozásának volt letéteményese.

Persze egy ilyen ötlettől (részben) Shane Black tollából, illetve a Predator és a Die Hard direktorának rendezésében megvalósításában éppen annyira lehet elvárni, hogy kritikusan viszonyuljon saját magához, mintha David S. Goyer és Zack Snyder vállalná magára egy szuperhős-szatíra kivitelezését, és Az utolsó akcióhős - főszereplője kommentjeit leszámítva - valójában igencsak messze jár egy szatirikus meta-filmtől. Bár a kiszólások ezt jól palástolják, de a játékidő középső másfél órája tulajdonképpen semmi másról nem szól, mint hogy végigjárjuk a gúny célkeresztjébe tett akciófilmet - anélkül, hogy az érdemben pellengérre lenne állítva. Mintha az eredeti koncepció tulajdonképpen a Jack Slater IV valódi sztorija lett volna, de annak nevetségességét látva valakinek eszébe jutott, hogy ezt egy filmbéli filmként sokkal könnyebb lenne eladni a nézőknek, és akkor még különösebben sok munka sem lenne vele.

Ennek megfelelően a játékidő nagy részében tényleg egy középszerű, hatásvadász, hollywoodi túlzásokkal teli akció-kliséhalmot láthatunk, amely csak hiteget azzal, hogy iróniájának lesz valami célja, valójában azonban minden ilyen jellegű eleme csak az írói lustaságra szolgál kifogásként. Igazán szellemesen még történeti szinten is csak a fináléban jelennek meg ezek a különbségek, de ott is elnyomja őket a cselekmény végigfuttatásának kötelessége, és a végső percek fordulatai mellett már nem marad tere a szatírának. Pedig látszik, hogy lett volna fantázia a két világ különböző mechanikájából származó komikumban vagy az erre különböző módon reagáló figurákban is, azonban a fiktív filmes szakasz túlsúlya miatt már csak nagyon felületesen van lehetőség kidolgozni azokat az ötleteket, amely az alkotás igazi karakteréről gondoskodhattak volna. John McTiernan ugyan van annyira rutinos a műfajban, hogy a mű enélkül a hozzáadott érték nélkül is tulajdonképpen még egy közepesen profi és élvezetes akciófilmnek érződik (más kérdés, hogy ha tényleg karikatúra akart lenni, akkor ennek pont az ellenkezője lett volna a cél), de ő a felelőse annak, hogy vizuálisan semmilyen eszközzel nincs érzékeltetve a fikció és valóság között húzódó határvonal. Számunkra Az utolsó akcióhős és a benne foglalt Jack Slater IV külsőre (egy-két apróságot leszámítva) gyakorlatilag egyformák, és a rendező (egy-két apróságot leszámítva) semmit nem tesz azért, hogy az egyik filmszerűbbnek, a másik pedig valószerűbbnek érződjön.

Mégsem nevezném teljesen félresikerültnek Az utolsó akcióhős stílusát, ugyanis Danny egyáltalán nem 2016 kamaszos cinizmusával közelít a körülötte zajló eseményekhez, és bár számos alkalommal mutat rá azok irracionalitására, vitathatatlan, hogy kifejezetten élvezi ezt a kalandot. Az ő beleélését pedig egyenesen támogatja az, hogy nincs határozottan elválasztva a két világ, kifejtetlen háttere a halott édesapával pedig még igazolja is a mozgóképekhez történő menekülését, sőt, végül a kissé bárgyú és közhelyes, de szeretetteljes üzenet is tulajdonképpen ezt kívánja egy nagyobb keretbe helyezni.

Az utolsó akcióhős azonban még ezzel együtt két nehezen összeegyeztethető film metamorfózisa, amely egyszerre szeretne a kor kívánalmainak megfelelő akciófilm lenni, ugyanakkor (akár a szatírán, akár a gyermeki nézőponton keresztül) egy teljesen más szemszögből megközelíteni ugyanazokat a motívumokat. Éppen ennek a hozzáállásnak a kiforratlansága eredményezi azt, hogy az összképben éppen az élvezhető a legjobban, amin felül akart emelkedni: az egyszerű, buta zúzás. Így összességében nem vetett véget a John McTiernan - Arnold Scwarzenegger fémjelezte moziknak, de azt már kiváló érzékkel jelezte, hogy igény bizony lenne már valami másra...

6,5/10

(danialves)

Az utolsó akcióhős teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán