A Triangle már akkor felkeltette a figyelmemet, amikor Power 15 kedvenc időutazós filmjéből ez volt az egyetlen, amelyet nem láttam, de végül a Hurok impulzusa kellett ahhoz, hogy ténylegesen is nekiüljenek. Ami már csak azért is ironikus, mert a két alkotás borzasztó sok párhuzamot mutat (ami még ironikusabb, hogy annak ellenére, hogy Madarász Isti nem is látta a Triangle-t), ugyanakkor valahol ez jelzi azt is, hogy mindkét alkotás egyaránt olyan pontjaira tapintott rá az időutazós (pontosabban időhurkos) műfajnak, amelyet számos elődjük még nem fedezett fel.
Egy vitorlázni induló társaságot követünk, akik Miamiból indulva vágnak neki a tengernek, csakhogy hamarosan egy semmiből jött vihar elpusztítja hajójukat. Szerencséjükre a segítségre nem kell sokáig várni: egy hatalmas óceánjáró tűnik fel előttük, amelyre rögtön fel is kapaszkodnak. Csakhogy a hajón nem találnak senkit, mindössze a hátborzongató üresség, néhány zavarba ejtő zaj és jel fogadja őket. Azonban az események még rémisztőbb fordulatot vesznek, amikor a főhősünkké avanzsáló Jess (Mellisa George) szeme láttára elkezdenek hullani a barátai, ő pedig a gyilkossal szembenézve azt a tanácsot kapja, hogy meg kell ölnie mindenkit társai közül, ha ki szeretne jutni a körülötte kialakuló időhurokból.
De a legkevésbé sem ez működteti az időhurkot, és a Triangle kapcsán hamar feltűnhet, hogy adós marad a miértekkel. Pontosabban a címből és a helyszínből összerakható egy magyarázat a szituációra (már amennyiben a Bermuda-háromszög mitológiája bármilyen szinten is elfogadható racionális háttérnek), és én magam is sejteni vélek egy konkrét eszközt, amellyel végeredményben működtethető az időhurok, de a forgatókönyv szándékosan nem hívja fel rá a figyelmet. Mint ahogy azt sem mondja el egyértelműen, hogy az események párhuzamosan vagy szekvenciálisan zajlanak, előbbire utal, hogy akármi is zajlik a vásznon, az első kör eseményei ott futnak vele párhuzamosan, ugyanakkor sokszor 20-30, már befejeződött hurok "maradványai" is felfedezhetők a hajón fedélzetén.
Aki tehát egy Primer-féle, körülményesen, de végeredményben logikusan kimatekozható koncepcióra vágyik, az csalódni fog, ugyanakkor a Triangle hatásmechanizmusa viszonylag egyszerű: amíg több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, oda fog szegezni minket a vászonra. Ettől függetlenül aki kicsit is figyelemmel követte a hasonló darabokat, az a második felvonás során jó néhányszor megsejtheti a fordulatokat (mintha még egy konkrét tisztelgést is látnánk az Időbűnök előtt), de annyira magával ragadó a film ritmusa, hogy egy-egy ilyen félresikerültebb pillanaton is könnyebb átlendülni. Az első fél óra ugyanis hiába hiteti el, hogy egy visszafogott kamaradrámában lesz részünk, nagyon hamar villámtempóban kezdenek sorakozni előttünk a rejtélyek és kezd nőni a feszültség. Christopher Smith író-rendező mértani pontossággal fűzi fel művét a klasszikus forgatókönyves szerkezetre, remekül adagolva az izgalmakat. Egyedül a főszereplő kissé hevenyészetten kialakuló drámája érkezik későn, amely éppen a film misztikuma miatt kap kevesebb figyelmet, és valószínűleg lényegesen nagyobb katarzist tudott volna okozni, ha több hangsúlyt kap korábban is.
Ezzel együtt is remekül működik azonban a Triangle, amely nyugodtan nevezhető az időhurkos mozik egyik csúcsteljesítményének. Elsősorban azért, mert bár látszólag nincs benne rendszer, valójában ez is csak része annak a koncepciónak, hogy ne elődei elképzeléseit visszhangozza. És elnézve, hogy a nyomában több olyan alkotás is érkezett, amely ugyanezekkel a gondolatkísérletekkel játszott el (Coherence, Hurok), méltán mondható, hogy egy új irányt jelölt ki a műfajban.
8,5/10
A Háromszög teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán