A népszerűség átka, hogy a sok rajongó mellett legalább annyi gyűlölője is lesz az embernek, Alejandro González Iñárritu pedig ezt első kézből tapasztalhatta meg, miután a Birdman és A visszatérő révén leszállította egymás után két Oscar legnagyobb éllovasát, egyben pedig két, a közvéleményt rettentően megosztó alkotást. Természetesen - mint minden hasonló esetben - a vélemények annyiból állnak, hogy az Iñárritu-kedvelők műmájer sznobok, akik nézhetetlenül fájdalmas, mesterkélt alkotásokat hájpolnak az égig, akik pedig utálják a rendező munkáit, azok esetleg legközelebb a Adam Sandlerrel próbálkozzanak, mert azt még képes feldolgozni az ízlésük. (De nevezték már az "arthouse Michael Bay"-nek is - mindenkire rábízom, ezt hogy értelmezi.) Azonban az tagadhatatlan, hogy a rendező munkásságában a Biutiful után valami lényegesen megváltozott - és nem csak az, hogy régi forgatókönyvíró-alkotótársa, Guillermo Arriaga külön utakon folytatta.
Arriaga kézjegye ugyanis vitathatatlanul rányomta a bélyegét a rendező első három munkájára: a Korcs szerelmek, a 21 gramm és a Bábel mind hasonló elvek alapján építkező, több szálon futó drámák, amelyek egy-egy közös témára (szerelem/szeretet, halál, kommunikáció) épültek, és igyekeztek az emberi létezés egy-egy oldalát megfogni ezekben a kiragadott tételmondatokban. A Biutiful ugyan már nem Arriaga munkája, és nem is tartalmazza ezt a párhuzamos szerkesztést, de a mexikói rendező eszközeivel látványosan ragaszkodik még a tőle megszokott történetmeséléshez. Első 4 munkájában mindenképpen közös, hogy egyszerű, valamilyen szinten szokatlan, de azért jól átélhető emberi sorsokat és tragédiákat igyekszik elmesélni - és ez az, amellyel 2014-ben hirtelen szakított.
A Birdman és A visszatérő is ugyan a szenvedésről és a tragédiákról szól jelentős részben, a direktor megközelítése viszont drasztikusan megváltozott: a piszkos képi világú, a helyenként hollywoodias elemek ellenére is realista drámákat egy szürreális, többszörösen is összetett (hol magára, hol a filmvilágra reflektáló, és a néző felé is kiszólogató) történetmesélés váltotta, amelyet egy egészen parádés technikai bravúrba öltöztetett a rendező. Következő munkája pedig mintha még inkább a bravúrkodásról szólt volna: a stáb szenvedése, a természetesen fényekben forgató Lubezki, az enyhe tél miatt egészen Argentína déli csücskéig költöző forgatás bejárta a világsajtót, közben azonban magának a filmnek az érdemeiről szinte alig esett szó.
People, they love blood. They love action. Not this talky, depressing, philosophical bullshit.
Úgy is tűnik, mintha rendezőnek egyenesen ez lenne a célja: telepakolja olyan elemekkel művét, amelyet csak az igazán avatott szemek tudnak értékelni, legyen az egy 6 perces vágatlan akciójelenet vagy cinikus poénkodás a szuperhősfilmek kapcsán, az átlag mozinézőbe pedig még alaposan bele is rúg, ahogy a Birdmanben egy külön jelenetben küldi el Transformerst nézni azokat, akiknek nem jön be az általa képviselt filmművészet. (És természetesen a film rajongói nem is felejtették el ezt a konkrét pillanatot még külön is az arcába dörgölni a fikázóknak.) Ezzel pedig felmerül a kérdés, hogy aki filmnézés közben nem azon gondolkodik, pontosan mennyi munka is lehet egy jól kivitelezett hosszú beállításban, mennyivel lenyűgözőbb, hogy Lubezki mesterséges fény nélkül kapta el ezeket a pillanatokat, vagy éppen, hogy milyen utalásai lehetnek Raymond Carver szavainak és a madárszimbolikának, az valójában mit is kap ezektől az alkotásoktól?
A Birdman ebből a szempontból még viszonylag jól áll, hiszen a legmenőbb hollywoodi sztárok által prezentált szócsaták biztosítanak egy alapvető szórakoztatás-faktort akkor is, ha ennél alaposabban nem is akarunk mélyére ásni a filmnek: Edward Norton előadás közbeni erekciójának humorához nem kell különösebben beavatottnak tenni. A visszatérő viszont kissé lesarkítva már csak egy klasszikus, ráadásul meglehetősen vontatott és rideg bosszúsztori, amelyből éppen a rendező korábbi munkáinak drámája és emberi küzdelme hiányzik, és végeredményben egy steril szenvedéstörténet. És amelyben az igazán bravúros dolgokat csak azok fogják élvezni, akik észlelik Lubezki sajátos esztétikáját, és akiknek már a képsorok is átadják a produkció elképesztő logisztikai küzdelmeit. (Egyáltalán nem gondolom véletlennek, hogy a stúdió már a premier után napokkal kihozott egy "Így készült" jellegű dokumentumfilmet.) Ezek a megoldások ettől függetlenül mindenképpen magasabb minőséget képviselnek a legkisebb nehézség felmerülésekor mesterséges környezethez nyúló filmek korszakában, de egyértelműen olyan erények, amelyeket nem a moziba betévedő DiCaprio fanokra célzott Iñárritu.
Bár tapasztalatom szerint a Birdman lett a megosztóbb mű, mégis A visszatérővel teljesítette be a rendező, amit ott elkezdett: véglegesen két táborra osztotta nézőit, vele összekacsintó bennfentesekre, és az (emiatt joggal hőbörgő) értetlen kimaradókra, gyakorlatilag már a premier előtt megágyazva a "művészkedő sznobok" vs. "ízlés nélküli Marvel-fanok" vitáknak. Iñárritu nem tartozik azok közé, akik maguknak rendeznek filmet, de az biztos, hogy ezt leginkább egy kisebb, exkluzív kör számára teszi, akiktől persze megkapja az ezért járó elismerést mind pozitív kritikák, mind díjak formájában. A kérdés már csak az, hogy megér-e egy-két remekmű annyit, hogy egyre jobban elmélyítse az árkot nézőtáborok között - akár szándékosan, akár akarattalanul fűti ezeket az indulatokat?
