Power kritikáját itt olvashatjátok
Sokakat lenyűgözött, sokakat pedig taszított A visszatérő végső soron eszméletlenül sok Oscar-jelölést eredményező marketingje, amely úton-útfélen igyekezett kihangsúlyozni, milyen szenvedéseken ment az egész stáb keresztül a film hitelessége kedvéért. Viszont egy dolog nem vitatható el ettől a kampánytól: tökéletesen reprezentálta az alkotást. Inárritu legújabb művében ugyan minden mozzanat fájdalmasan valódinak érződik, csak hogy közben igazi filmként nem működik tökéletesen. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy ettől még a legkevésbé sem lesz egy rossz darab.
A Birdman szimbolikája, többszörösen is önreflexív szatírája után A visszatérő egy döbbenetesen letisztult mű: az indiánok által sarokba szorított Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) súlyosan megsérül egy medvetámadásban, a saját bőrét menteni kívánó John Fitzgerald (Tom Hardy) pedig saját bőrét mentve megöli Glass fiát, őt pedig otthagyja meghalni, főhősünk halálosnak tűnő sebeivel küzdve nekivág a fagyos és kietlen hegyvidéknek, hogy bosszút álljon. Vagyis elsődleges azért, hogy túléljen.
Alkalmazzon ugyanis a rendező akármilyen klasszikus bosszúfilmes paneleket, A visszatérő alapvetően egy túlélő-történet, amelynek főszereplője annyi viszontagságon megy át, hogy nagyjából 2 órányi játékidő elteltével jut eszébe egyáltalán bosszút állni. A történet fő antagonistája szinte nem is a zseniálisan alakító Tom Hardy, hanem a természet, illetve a minden fehér emberre lövő arikari indiánok, akik szintén beillenek egyfajta természeti erőnek. (Nem véletlenül aposztrofálja Glass őket egy ponton Isten ítéletének kiszolgáltatóiként.) És ennek megjelenítésében Inárritu hibátlan munkát végez: képsorai elképesztően naturalisztikusan mutatják meg főhőse küzdelmét, a vágatlan jelenetek során pedig minden egyes vércsepp és seb láttán felszisszenünk, éppen azért, mert nem vagyunk hozzászokva, hogy ezek ne szemérmes, vagy éppen teljesen hatásvadász módon tűnjenek fel a vásznon, hanem a maguk természetességével.
Lubezki lenyűgöző szépségű hosszú beállításainak kimért úszása pedig egyben azt is eredményezi, hogy a film egy hihetetlenül meditatív, de végig egyenletes tempót kap, amelyben nincsenek kitüntetett akciójelenetek, párbeszédek, lassabb szakaszok, hanem mindent ugyanúgy érzékelünk. Ez a kifejezésmód pedig kiválóan kompenzálja a történet egyszerűségét, 2 és fél órára elnyújtott hosszát, és azt, hogy tulajdonképpen semmi olyan nincs A visszatérő motívumaiban, amit ne láttunk volna már valahol.
De hiába a szinte a színészek arcába mászó kamera elképesztő érzékletessége, egyáltalán nem kerülünk közel hozzájuk. A bőrünkön érezzük a fagyot, a sebeket, a medvekarmokat és a nyakunkba lihegő indiánokat, de nem éljük át a küzdelmet, a gyászt és az elégtételt. Tökéletesen megfigyelhetjük ugyan ugyan hőseink minden sebét, de mindössze néhány közhelyes panel áll csak segítségünkre ahhoz, hogy a lelki sebeiket is lássuk. Hiába adnak főhősünknek egy súlyos tragédiát, alig van olyan momentum a produkcióban, amikor együtt lehetne érezni vele, ahelyett, hogy csak szánakozóan nézzük külső és belső fájdalmait. A játékidő előrehaladtával egyszerűen megcsömörlöttem és immunis lettem Glass szenvedéseire, részben abból eredően, hogy egy ponton túl már nem volt hová fokozni őket, de főleg azért, mert ezek egyre inkább egy öncélú torture porn-ná kezdtek alakulni emberi dráma helyett.
A visszatérő amilyen gyönyörű film, olyan rideg is egyben, viszont kellően lenyűgöző még ahhoz, hogy főleg előbbire fókuszálhassunk. Ezt a bosszútörténetet százszor elmesélték már, de ilyen pontos és hatásos tálalásban még soha, túlélőfilmet is láttunk már jó néhányat, de ennyire érzékleteset még egyet sem. Ha viszont katarzist vagy érzelmeket keresünk, azt Inárritu művétől nem fogjuk megkapni, így legyen bármennyire is kiváló munka, számomra nem emelkedhet a legnagyobbak közé.
8,5/10
A visszatérő teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
