Sokan próbálják megfilmesíteni a felnövést, de senki nem tudja igazán elkapni az egésznek a folyamatát, a lényegét meg aztán pláne nem. A Fúsi is ezt a célt tűzte ki maga elé, és meglepő, de sikerült megugrania azt a szintet, amit sokan képtelenek.

Fúsi (Gunnar Jónsson) egy igazi csődtömeg. Egy elhízott, kopaszodó, bamba képű Randy Hickey hasonmás, aki lagymatag, humortalan, jellegtelen, akaratgyenge lábtörlő, aki negyvenes éveiben jár, de még mindig az anyjánál lakik, és nélküle félő teljesen életképtelen lenne a világban. Mígnem egy nap megismer egy depressziós, szorongó nőt, Sjöfnt (Ilmur Kristjánsdóttir), aki elindítja nála a felnőtté válás csíráját.

A mű tónusa és a komoly gondok viszonylag szórakoztató előadásmódja miatt nagyon emlékeztetett az Underdogra. A két film íve is nagyjából ugyanaz. A Fúsinak talán az egyetlen igazi negatívuma, hogy a film kétharmadáig lövésem sem volt, hogy most mi értelme volt egy újabb semmitmondó tucatfilmet csinálni a témában úgy, hogy a főszereplő még csak nem is szimpatikus egy cseppet sem (legalább is olyan elfajzottan tesze-tosza, hogy nem könnyű azonosulni vele).

Majd jött az igazi ereje a filmnek: az utolsó egyharmad. A rész, ahol Fúsi a felelősségtudat miatt elkezd rohamosan felcseperedni. Utólag visszatekintve nagyon tetszett ez a megoldás, hogy egy konkrét esemény reakciójaként egyből érzi mit kell tennie, és minden létező szinten megkomolyodik és saját lábára áll. Nagyon ízlésesen vezették ezt fel, és a valóságos módon, szóval jár a készítőknek a vállveregetés.

Persze közel sem tökéletes mozi ez. Jó pár mellékszál vezet a semmibe, vagy szimplán csak jó ideig lóg a levegőben, és magának Fúsinak a háttértörténetét sem mondanám olyan nagyon kidolgozottnak, de végig képes megmaradni, egy könnyeden komoly, keserédes élménynek néhány emlékezetes jelenettel.

7/10

A Fúsi teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán