FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok
Őszintén szólva, sosem értettem a James Bond-filmek körüli felhajtást. Elvégre egy olyan franchiseről van szó, amely ugyanolyan gyakorisággal termelt ki Moonrakeröket, mint valamirevaló filmeket, és ez utóbbiakból is csak egy maroknyit tartanak a rajongók igazán jónak. Most attól függetlenül, hogy ez alapján valahol a Halálos iramban-franchise legendásságával kellene vetekednie a sorozatnak, úgy gondoltam, saját érdekemben inkább a nézhető kategóriában merülök el, és kezdetnek teszek egy próbát FilmBaráth kolléganő szerinti 3. legjobb Bond-filmmel. De attól tartok, a GoldenEye legkevésbé sem hozta meg a kedvem a dobogó alatti mezőnyhöz...
Nem tudom, hogy szükséges-e bármit is írnom a történetről, ugyanis aki látott már James Bondot, annak a GoldenEye sztorija sem fog semmi meglepőt tartogatni, annyira meg még magát az alkotást sem érdekli, hogy éppen random világuralomra törő szervezet, a szovjet hadvezetés maradéka, vagy éppen a kettő fúziója lesz Bond ellenfele, hogy komolyabb terjedelemben értekezzek róla. A főgonosz figurája ugyan kap egy szokásos módon jellegtelen személyiséget és tessék-lássék kamuindokot motivációként, de a forgatókönyv annyira nem erőlteti meg magát, hogy csak az utolsó pillanatokban magyarázza el egyáltalán, pontosan mi is az a terv, amit hősünknek meg kell akadályoznia - addig bőven kielégítő indok, hogy Bondnak ő lett az aktuális nemezise és kész.
A GoldenEye cselekményében pedig alapvetően minden ilyen lebutított szinten működik, a mellékszereplők mintha csak egy videojáték különösen is hülyebiztos NPC-i lennének, szinte James szájába rágják minden egyes alkalommal, hogy mikor-hova-kihez menjen, hogy neki végül csak be kelljen sétálnia és rendet tennie. Ilyen szempontból nem is érdemes különösebb elemzésekbe bocsátkozni, egy-egy fordulat mennyire elcsépelt vagy megalapozott, mert gyakorlatilag maga a film is csak valamiféle szükséges rossz szintjén veszi komolyan ezeket a cselekményelemeket.
Persze elképzelhető, hogy a korábbi Bondok kontextusában egy-két dolog nyer valamennyi értelmet vagy mélységet, de alapvetően ez is a két tekintetből kialakított halálos szerelmek, egy vonásból és faék egyszerűségű motivációkból felépülő szereplők mozija, amelyet igazán csak az akciójelenetei tartanak valamennyire életben. Az viszont tagadhatatlan, hogy a pre-CGI korszak egyik legambiciózusabb akcióival van dolgunk, ahol a nyitójelenet elképesztő zuhanásaitól kezdve a semmit sem kímélő moszkvai tankos zúzásig pont az teszi lenyűgözővé ezeket a mutatványokat (a puszta méretük és koncepciójuk mellett), hogy semmi mesterségesség nem érződik rajtuk.
Ezeket a momentumokat leszámítva viszont nehéz komolyan venni a GoldenEye-t, sőt, nyugodtan mondhatom, hogy a mű többnyire egyenesen önmaga paródiája: egyszer a korához képest meglehetősen érett, önironikus megjegyzések érik el ezt a hatást, máskor viszont ezzel hatalmas kontrasztot nyújtva, a legdurvább Bond-klisék mindennél giccsesebb (és egyben halálosan komoly) prezentálása tesz arról, hogy legkevésbé sem legyen éle a látottaknak. Az pedig különösen durva, hogy Martin Campbellnek annyira kevés stílusérzéke volt, hogy két ilyen szélsőséges hozzáállást tűrjön meg filmjében. Alapvetően ebből ered az is, hogy a címszereplő saját történetében csak egy gunyoros félmondatokra elég, jellegtelen háttéralak lesz, akit a kissé szerteágazó történet más figurái folyamatosan partvonalra szorítanak, és csak egy-két cinikus megjegyezéssel tudja visszaküzdeni magát a reflektorfénybe. Helyette viszont olyan iszonyatosan ripacs alakításokat csodálhatunk, mint Famke Janssenét, aki nem elég, hogy borzongatóan rossz minden jelenetében, még igazából szükség sincs rá a produkcióban - persze azt leszámítva, hogy a Bond-mozik szokásos csöcsfaktorát szállítsa.
ÉS tulajdonképpen a GoldenEye is úgy fest, mintha egy hatalmas Bond-esszencia lenne, amelyet egy 12 éves gyerek képzelete és a 60-as évek filmes eszközeinek keresztezésével higítottak egész estés filmmé, arra fordítva a legtöbb figyelmet, hogy megfelelő mennyiségű Aston Martin, világmementés és dugható Bond-lány kerüljön elő benne. Kellően alacsony igényekkel és gyermeki szemlélettel még-még megbocsátható az az eszméletlen mennyiségű butaság és igénytelenség, amelytől a szkript bűzlik, de a világ vezető kémthriller-franchise-ától nem ezt a szintet várnám el...
5/10
Az Aranyszem teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán