Nehéz dolog úgy megírni egy kritikát, hogy tudom előre, két teljesen különböző tábor fogja olvasni: aki látták, és aki nem. Ugyanakkor a szakadék talán nem is olyan áthidalhatatlan: sokatmondó, ha 8 évadnyi történetet össze lehet foglalni az utána következő film egy pár perces blokkjában, de aki nem ismerős a sorozat világában, annak tudnia kell, hogy a Törtetők egészen pofátlanul adta elő szinte ugyanazt részről-részre, éppen ezért a beavatatlanoknak is nagyjából annyira lesz nehéz bekapcsolódniuk, mint egy pilot epizódba. (A jó pár visszatérő poén, karakter és utalás nem értése viszont már sokat elvehet az élményből, de ehhez is hozzá kell tennem, hogy a sorozat redundáns jellege miatt már egy-két évadnyi tapasztalattal a hátunk mögött is le lehet venni ezek háromnegyedét.) A Vincent Chase kalandjait már betéve ismerők pedig ugyanezen okokból tökéletesen tudhatják, hogy mire számítsanak. Úgyhogy miután ilyen szépen megindokoltam, miért lesz teljesen felesleges elolvasnia bárkinek is a továbbiakat, néhány megszállott rajongómnak, vagy esetleg a széria mélységes felháborodásra készülő fanjának szívesen leírom, mit is jelent ez konkrétan:

Van egy Vincent Chase (Adrian Grenier) nevű hollywoodi színész, aki igazából csak azért választotta ezt a pályát, mert haverja szerint itt kamatoztathatná jó kinézetét. Ez nem túl meglepő módon be is jött neki, annak ellenére, hogy ebből kiindulva mélységes flegmasággal kezeli hivatását, és csak a szóban forgó barát, Eric (Kevin Connelly) menedzseri közreműködése, illetve ügynöke, Ari Gold (Jeremy Piven) gátlástalansága hozza meg neki újra és újra a sikert. És míg Eric ezzel legalább valamennyire ledolgozza, hogy piócaként él gazdag haverján, a Zs-filmes szerepekből rajta keresztül kitörni akaró testvér Johnny (Kevin Dillon) és a hivatalosan sofőrjeként működő, de főállásban leginkább a Vince-ről lepattanó csajokra vadászó Turtle (Jerry Ferrara) még ennyire sem igyekszik palástolni élősködő mivoltát. És hogy alapvetően mit csinálnak ezek a srácok? Elméletben most  éppen egy filmet a rendezővé avanzsáló Vince közreműködésével, a gyakorlatban pedig mindent, amit a hollywoodi celebekről szóló legrosszabb sztereotípiák hatására elképzeltünk.

Afelől pedig ne legyenek senkinek illúzió, hogy Doug Ellin pontosan ugyanazokkal a fordulatokkal, running gagekkel, és az esetek többségében teljesen öncélú cameokkal tölti fel a Törtetők filmverzióját is. Ugyanakkor egy ponton mintha megérezné, hogy egy egész estés filmet már nem úszhat meg olyan koncepciótlan időkitöltéssel, mint egy sorozatepizódot, művének pedig kifejetten jót tesz, hogy innentől kénytelen nagyobb léptékben és célok mentén gondolkodni. Ráadásul így minden karakternek van tere lélegezni, és nem tolódnak el a hangsúlyok egyikük vagy másikuk irányába, a gyengébb és erősebb szálak pedig képesek kiegyensúlyozni egymást.

Ettől még a produkció nem ugrik hirtelen kategóriákat, nem lesz kevésbé felszínes és semmitmondó, pusztán egy fokkal kellemesebb. Mert a Törtetőket egyszerűen nem lehet filmként (és nem lehetett már sorozatként sem) értelmezni: egy, a valódi lehetőségeinél jóval tovább facsart életérzés, amely felépített történet, karakterívek és koncepció híján újra és újra ugyanazokat a paneleket tudja csak előrángatni. De a "magas élet" egyáltalán nem leplezett reklámozása, a hollywoodi kulisszák mögé bepillantani engedő (de szintén nem palástolt módon megrendezett) kikacsintások a Törtetőkben nem az Álomgyár minden platformon értékesített misztikumával kecsegtetnek csak: Doug Ellin azért hozhatott létre ekkora sikert, mert képes volt az átlagember szintjére levinni a sztárságot, és egy kézzelfogható, esetlen bájjal felruházni.

Nem vagyok az a fajta hisztérikus polkorrektség-náci, aki már a nők elnyomását vizionálja attól, ha egy férfi csak meg akar dugni egy nőt (és esetleg még sikerül is neki), éppen ezért sok kritikussal ellentétben nem kiáltanék világvégét csak azért, mert a Törtetők kifejezetten éretlen (de ezzel párhuzamosan gyermekien őszinte), a celebek életét dicsőítő himnusza kikerült a világ elé. Mert valljuk be, aki bele tudja élni magát Vince-ék helyzetébe, annak nagyon is ösztönszerű vágyait elégíti ki a sorozat és ezzel együtt ez a film is: pénz, siker, csillogás és korlátlan mennyiségű szex - mindegyik árnyoldalak nélkül. Éppen ezért csak annak van oka felháborodni, aki minden bosszúfilmet egy hosszú önostorozással zár, hogy milyen alantas érzések jöttek elő belőle.

És éppen ezért ezt a filmet is szigorúan csak akkor lehet élvezni, ha egy cseppet sem akarjuk komolyan venni, gondolkodni rajta meg végképp nem. Csak éppen ezúttal nem kínos plothole-ok és klisék felett kell szemet hunyni, hanem hagyni, hogy Doug Ellin végtelenül egyszerű és gondtalan világfelfogása elvarázsoljon egy kis időre. Ez pedig nekem elsődlegesen inkább azokat a vonásokat volt képes megidézni, amiért szerettem ezt a sorozatot.

7,5/10

A Törtetők teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán