Teljesen hidegen hagy a foci, nem azért, mert lány vagyok, hanem azért, mert a sógorom amerikai focizott, így értelemszerűen nálunk ez a sport került előtérbe, a családi zsargonban "lányfocinak" nevezett európai futballt kizárólag eb-n vagy vb-n szoktam nézni, ott is csak az elődöntőt és a döntőt. Ha már labdával űzött sportról van szó, akkor a vízipólót részesítem előnyben, elsősorban azért, mert a pólós fiúk nemes egyszerűséggel eszméletlenül jól néznek ki, ami nem minden futballistáról mondható el. Éppen ezért nagyon ritkán nézek olyan filmet, amelyben ezt a sportot űzik. Kivétel természetesen van, Fábri Zoltán klasszikusát már nagyon régen tervezem újrázni (egyszer nagyon régen láttam, de túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem a legendás alkotást). Nem csalódtam, kiváló filmről van szó, nagyon erős és jól felépített dráma, amelyben a foci csak körítés.

1944 tavaszán egy ukrajnai munkatáborban egy nap hívatják az egykori focista sztárt, Ónodit (Sinkovits Imre), és arról tájékoztatják, hogy a Führer születésnapja alkalmából barátságos meccset fognak vívni egy német utászszázad válogatottjával, szedje összes a csapatot. Ez megtörténik annak rendje és módja szerint, elkezdődnek az edzések, azonban a mérkőzés előtt nem sokkal sikertelen szökést kísérelnek meg a magyar focisták. Ezért halálbüntetés jár, amelyet talán el tudnának kerülni, ha hagyják nyerni a németeket, de akkor oda a büszkeség...

A foci tényleg csak a körítés, de a végén természetesen nem marad el a látványos meccs, amelyből megérthetjük, milyen az igazi szurkolás. Még a hozzám hasonló antifocimániában szenvedők is teljes szívükből drukkolnak a játékosoknak, mert akkora már annyira megkedveltük a karaktereket, hogy fontos nekünk a sorsuk. A záró képsorok letaglózóak, de e nélkül nem ütne ennyire szíven a film, Fábri Zoltán tudta, hogyan kell emlékezetesen lezárni egy történetet, amelyet valós események ihlettek.

A film minden jelenete stílustanulmány (József Attila vers a háború poklában!), mind dramaturgiai, mind operatőri szempontból. Pontosan bemutatja, milyen volt az életnek nevezett vegetálás egy büntetőtáborban, ahonnan tudták, hogy nagyon kevesen fognak hazatérni. Szerencsére nem követték el az a hibát az alkotók, hogy fekete-fehérek lettek volna a szereplők, azaz a rabok a jók, a rabtartók a rosszak, mindkét oldalon vannak erős és gyenge erkölcsű emberek, így nem egysíkú a történet, árnyaltak a karakterek. A főszereplőnek a foci a mindene, nagyon nehezen fogja fel, hogy itt nem a sportról, hanem a túlélésről van szó. Nagyon nehéz döntést kell hoznia, hiszen ha berúgja a 11-est, biztosan megölik őket, ha nem, talán megkegyelmeznek nekik. Túlélés vagy becsület? Önérzet vagy szolgai meghunyászkodás? Emberhez méltóan meghalni vagy féregként tovább élni? Melyik a jó választás?

Nemcsak Dió karaktere egyedi, a többi csapattag is külön egyéniség. Steiner alakja kiemelkedik a többiek közül, bármi áron túl akarja élni azt a borzalmat, amibe került, hazudik, hogy bekerülhessen a csapatba, ő maga a két lábon járó szolgálatkészség, aki csak utolsó perceiben lehet önmaga. Akad itt folyton éhes dobos, kommunista, volt világbajnok (akit egy emlékezetes jelenetben nem hajlandó megismerni egykori tiszttársa), mindenféle rendű és rangú ember, akiknek egyetlen célja van, kikerülni ebből a pokolból. De csak két félidő adatik nekik, amelyikből az elsőben hibát hibára halmoznak, a másodikban viszont megmutatják, hol lakik a magyarok istene, akkor is, ha az életükbe kerül. A választásról szól ez a film, nem a fociról, arról, hogy miénk a döntés, beállunk-e a sorba, vagy pedig megmutatjuk, hogy van még bennünk tartás és gerinc. Az erkölcsi győzelem a csapaté, ezt a meccset elvesztették a németek, és ezt ők is tudják.

Sinkovits Imrét profi focista helyettesítette az akciódúsabb jelenetekben, de egyéb esetekben nem volt szüksége segítségre, kiválóan alakította Diót, a focistát, aki csak a sportért élt, nagyon komoly lelki erőpróbákat kellett kiállnia, és végül nem bukott el a végső lépésnél. Garas Dezső szintén zseniálisan játszotta el Steintert, a szerencsétlennek látszó kisembert, aki csak haza akart jutni, mint bárki más. Minden színészi alakítás remek, de Márkus László kiemelkedik a többiek közül.

Fábri Zoltán kiváló filmekkel örvendeztette meg a nézőket, amelyekből nagyon sok mára klasszikussá érett, és nem veszített semmit a jelentőségéből az eltelt évek során. Több, mint ötven éve készült ez az alkotás, és még mindig ugyanúgy székhez tudja szögezni a nézőt, mint egykoron. Látszólagos könnyedsége ellenére kőkemény háborús drámáról van szó, amely nagyon komoly erkölcsi kérdéseket feszeget, egyetemes mondanivalót fogalmaz meg, közérthető formában. Remekmű!

Focival körített, falhoz vágósan erős háborús dráma, zseniális színészi alakításokkal, kötelező darab!

9/10

A Két félidő a pokolban teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán