Ausztráliának elég volt egyetlen alkalom, hogy feltegye magát a filmes világtérképre. Egy filmőrült orvos iszonyatosan kevés pénzből összerakott egy őrülten jó autós-motoros bosszúfilmet, amelynek a főszereplője egy teljesen ismeretlen színész volt, aztán a nép megnézte, és rájött, hogy ez neki kell! Világsiker lett a Mad Max, Mel Gibson sztár, George Miller pedig menő rendező. Nagyon régen láttam már a filmet, de most, hogy jönnek ki a jobbnál jobb trailerek a Tom Hardy főszereplésével készült legújabb részből, megjött a kedvem az újrázáshoz. Nem csalódtam, Max-en nem fog az idő (na jó, kicsit nehezen ismertem fel a nagyon fiatal Mel Gibsont, de ennél nagyobb bajom ne legyen), ez még mindig egy nagyon jó film!

A nem túl távoli jövőben a társadalom komoly problémákkal küzd, motoros bandák uralják az utakat, akiket a rendőrök próbálnak megfékezni kisebb-nagyobb sikerrel. A jó fiúk táborába tartozó Max (Mel Gibson) egy igen látványos autós üldözés során a másvilágra küld egy motoros banda tagot, és ezért társai úgy döntenek, bosszút állnak rajta. Először a társával bánnak el csúnyán, majd a családja következik. Max-nek ez már sok, beül a kocsiba, és elindul leszámolni a száguldás isteneivel...

A kezdő üldözéses jelenet az agyeldobás kategóriájába tartozik, nagyon erősen megadja a hangulatot, még akkor is, ha csak a végén tudják überelni az alkotók a meglepően rövidre sikeredett leszámolás képsorainál (amelyet nyilván a pénzhiány indokolt, de ez ma már tényleg mindegy). Egy katasztrófa előtt álló világ reménytelen, mindenből teljesen kiábrándult hangulatát sikerült kiválóan bemutatnia a rendezőnek, ugyanakkor a film egy teljes emberi tragédia bemutatása is, a jó zsaru lassan, de biztosan letér az erkölcs útjáról, és amikor a családjáról van szó, már tényleg nem számít semmi, csak a bosszú. Igazi pokoljárás ez, amelyet fáj végignézni, de azért nem hagynánk ki egyetlen jelenetet sem, mert nagyon gyorsan beszippant a történet.

 A forgatókönyv jól sikerült, bár megvoltak a maga hibái (a közepe táján leül a történet, a végső leszámolás nem igazán ütős stb.), de ha belegondolunk abba, hogy gyakorlatilag amatőr filmről van szó (a rendező nem volt profi filmes), akkor szavunk sem lehet rá. A kamerabeállítások zseniálisak, kiválóan tudják fokozni a feszültséget, rengeteget tesznek hozzá az abszolút egyedi hangulathoz. Mert itt csak a sivatag és reménytelenség van, ahol motoros bandák garázdálkodnak, és akik annyira megerősödtek, hogy egy rendőrnek magánakcióba kell fognia azért, hogy bosszút álljon tetteikért, hiszen tudja, hogy a hivatalos út nem járható. Szomorú ez a helyzet, de tökéletesen mutatja, mennyire végső stádiumba jutott a társadalom. 

Max karaktere nagyon jól meg lett írva, teljes jellemfejlődésen megy át a vagány rendőr, aki otthon jó férj és apa. Azonban egyre mélyebbre kell süllyednie az erkölcsi mocsokban ahhoz, hogy a motoros bandát el tudja kapni. Ő maga is megfogalmazza, hogy ki akar szállni a mókuskerékből, mert már teljesen hasonlóvá válik hozzájuk, már csak egy jelvény különbözteti meg tőlük.. Aztán a családi kikapcsolódáson megtörténik a tragédia, és onnan már tényleg nincs visszaút. Rendkívül jól felépített thriller-ről van szó, sikerül szinte mindvégig fenntartani a feszültséget. A főgonosz alakja nem sikeredett túl kidolgozottra, az az ember simán őrült, nem igazán vannak mélységei a karakternek, nem Lucifer, inkább csak egy kisszerű bandavezér, nem nagyon vannak mélyenszántó céljai, egyszerűen csak éli a saját tökéletesen üres és erkölcstelen életét ebben a brutálisan erőszakos világban, amelyben a gyengék nem élik túl a hétköznapokat. A zene kiválóan festi alá a történetet, Brian May (elfogultságot kell bejelentenem, a Queen a kedvenc zenekarom!) nagyon eltalálta a hangulatot.

Mel Gibson fiatal kora ellenére (tényleg csak a szeméről ismertem fel) kiváló alakítást nyújtott, tökéletesen belakta a karaktert. Hugh Keays-Byrne élete szerepét játszhatta el a motorosbanda vezetőjeként, akárcsak Steve Bisley, aki Goose szerepének alkotott maradandót, Joanne Samuel bájosan volt felejthető, 

George Miller életének fő műve a Mad Max trilógia (azért Az eastwicki  boszorkányok sem kutya, a Lorenzo olaja pedig igazi filmes csemege), túlzás nélkül megalkotott egy saját univerzumot és feltette a térképre Ausztráliát a filmrajongók szemében. A nyitó epizód egy iszonyúan erős első film, annak minden erényével és hibájával együtt, és egy újabb bizonyítéka annak, hogy a filmezés elsősorban nem pénzkérdés, sokkal többet számít a tehetség, a kreativitás és a hit a saját álmainkban. 

Alacsony költségvetésből készült kiváló alkotás, amely mára klasszikussá érett, méltán, remek filmről van szó!

8/10

(FilmBaráth)

-------------------------

Mi tesz klasszikussá egy filmet? Sok mindent fel lehetne sorolni, azonban sokakon és magamon is azt látom, hogy leginkább az eredetisége. Egy-egy jelelgzetes képsor nekem évekre is az agyamba tud égni, míg egy jobb színészi alakítás, ütős fordulat, tehetséges rendezői megoldás sokkal kevésbé. A szóban forgó alkotás pedig tökéletesen példázza ezt, ugyanis leginkább azért beszélhetünk ma klasszikusként róla, mert minden komoly hiányossága ellenére is a megfelelő pontokon maradandóvá tudott válni.

Eredetiségből ugyanis a Mad Maxben nincs hiány. George Miller egy egyszerre disztopikus és vadnyugati világot állít elénk, ahol a rend és a társadalom egyre döcögősebben ugyan, de még működik, ugyanakkor az öntörvényűség és a gyermeki vadság szabad teret adó posztapokaliptikus állapot (á la Holtak hajnala) is felütötte a fejét. Egy különösen érdekes egyveleg, ahogy a kihalt pusztában, a roncsokkal teleszórt autószerelő-műhely mellett fagyizót lehet találni, a roncsokból dolgozó rendőrség emberei V8-asokkal állatkodnak az utakon. Nem is akárhogyan: ugyan sok esetben árulkodik a vágás, hogy az igazán durva dolgokra sem a pénz, sem a szakembergárda nem állt rendelkezésre, rengeteg kemény és mai szemmel nézve is lenyűgöző kaszkadőrmutatványt láthatunk. Az ehhez hasonló vonások pedig egy iszonyatosan jellegzetes világot adnak a Mad Maxnek. Még akkor is, ha Miller nem igazán ismert mértéket, a nyitó üldözést például (K)Night Rider végigripacskodja, társai pedig még ennél is borzalmasabban vannak megírva. Én két nézés után sem tudom sehova tenni, hogy erről a látens homoszexuális motorosbandáról kéne elhinnem, hogy mindenre képes gyilkosok, akik nőket erőszakolnak. Lehet, hogy ez volt az eredeti cél, de aztán Miller és színészei annyira jellegzetesek akartak lenni, hogy az igyekezet már a visszájára fordult. (Csak úgy, mint Max családi életének nem egyszer giccses képsorainál, vagy a korhű módon fájdalmasan szájbarágós zenénél.)

Ez részben már rá is világít a Mad Max igaz problémájára: stíluselemeken felül a rendezőnek nem feltétlenül van határozott elképzelése. Az a középrész, ahol a film borzasztóan leül, valójában egy hatalmas stílusváltást nyög. Természetesen az sem segít rajta, hogy ebben a legfontosabb esemény egy indokolatlanul hosszú és lapos felvezetést kap, de emögött kevésbé látványosan az húzódik meg, hogy ezen a szakaszon a Mad Max egy disztópikus felhangokkal díszített, benzingőzzel fűtött zsaru-gengszter párharcból átvált egy sík egyszerű, westernszerű bosszúfilmbe. Pedig a produkció legjobb pillanatai éppen azok, ahogyan a Mad Max világának szürreális rendszerét, valamint a karakterei által erre adott válaszokat elénk tárják, a film egészének B-kategóriás hangulatával szemben meglepően intelligens körítéssel a szereplők párbeszédei révén. Miller ebből alakít egy egyre élettelenebb és fantáziátlanabb bosszúsztorit, amely a legutolsó jelenettel is azt példázza, hogy mennyire el vannak tolva a hangsúlyai.

Erős a gyanúm, hogy Miller jobban oda volt a V8-asokért, mint azért, hogy egy kerek történetet meséljen el nekünk, de tulajdonképpen ezzel ért sikert: hiszen a nézőnek könnyebb előbbiekre emlékezni, mint utóbbira. Ilyen szempontból pedig nem hibázik a Mad Max, más kérdés, hogy ha nem született volna egy folytatás, amit ezt még ennél is tovább tudja fokozni, akkor valószínűleg azt sem tudnánk ma, mi ez a film.

6,5/10

(danialves)

A Mad Max teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán