A Prometheus annak idején hatalmas port kavart, ezt a port pedig annak idején jellemzően a forgatókönyvírókon verték el. Amely igazából nem is EGY szkript volt, ugyanis Jon Spaihts eredeti munkáját dolgozta át Damon Lindelof, megtartva annak nagyon sok elemét. Az összehasonlítás pedig ilyenkor nem is abból a szempontból érdekes, hogy jól megdöbbenjünk azon, hogy bizonyos elemek hogyan szerepeltek egy korábbi verzióban (akit ez foglalkoztat, az például itt elolvashat egy részletes összevetést), hanem sokkal inkább arra tud rámutatni, hogy a végeredményben született műnek milyen erősségei vagy gyengeségei vannak. (Mint például az Interstellar esetében is.) Úgyhogy ilyen szemmel állnék neki az elemzésnek, de először is a két forgatókönyv:
[Alien: Engineers by Jon Spaihts]
[Paradise (Final Draft) by Damon Lindelof]
Már a címéből is látszik, hogy Spaihts munkája sokkal szorosabb kapcsolatot ápol az Alien univerzummal, mint a végül elkészült film. Ez abból is eredhet, hogy a koncepció ezen szakaszában még látványosan nem akartak többet kihozni az ötletből, mint egy egyszerű Alien előzményfilmet: a történet az LV-426-on játszódik, és kifejezetten lelkiismeretesen helyezi el az első film összes alapvető kellékét a xenomorf tojásoktól a halott Space Jockey-ig. Mire azonban Lindelof final draftjéig jutott el a mű, addigra egyértelművé vált, hogy a producerek franchise-t szeretnének belőle készíteni, így természetesen a forgatókönyv sokkal több elemét hagyta az író is nyitva. (Hozzáteszem, ha nagyon akarják, Spaihts munkájából is ki lehetett volna hozni egy folytatást.) De ezen felül az is elmondható az eredeti könyvről, hogy sokkal inkább Alien, mint Engineers, ugyanis egyértelműen a szörnyek a főszereplői. Ez is a legnagyobb gondom a szkripttel, ugyanis túlságosan is látványosan kölcsönöz elsősorban az első részből, a hajón játszódó hosszú részekkel, amikor a szereplők a xenomorfokat üldözik és halnak meg kezük (és egyéb testrészeik) által.
Apropó szereplők: Spaiths jelentős mennyiségű élelmet ad szörnyeinek, ugyanis karaktereinek száma durván a 20-hoz közelít. Mint arra számítani lehet, természetesen lehetetlen számon tartani ennyi embert, és igazából még az sem derül ki róluk, hogy ki mivel foglalkozik, nem hogy komolyabb árnyalást kapjanak az egyes szereplők. Még a legfontosabbak is sík egyszerű, vagy éppen folyamatosan változó motivációkat kapnak, mint a sztori kifejezetten rosszindulatú antagonistájaként ábrázolt David. A rengeteg ágyútöltelék fejben tartása viszont nagyon megerőltető, mint ahogy a forgatókönyv kissé csapongó szerkesztését követni is. Mert tulajdonképpen egyszerre olvashatunk egy klasszikus Alien-sztorit, amelybe még valahogy bele kellett szuszakolni a fenevadak és a Space Jockey-k eredetének mitológiáját. Ettől pedig egy borzasztóan besűrített és kapkodó cselekményt kapunk összességében, egyik helyszínről a másikra rohanunk, hogy hol egy felturbózott Alien, hol egy Teremtő legyen az éppen aktuális küzdelem tárgya. Így végül az, hogy az Alien: Engineers a Paradise-zal szemben kifejezetten kerek mű, egyáltalán nem érződik dicséretnek, sokkal inkább a problémák fő okozójának.
A teljesség kedvéért meg kell jegyeznem ugyanakkor, hogy Lindelof szkriptje egy final draft, amely gyakorlatilag 95%-osan átkerült a filmvászonra (egy jelenet van benne, amelyet nem forgattak le, és még néhány olyan, amelyet Ridley Scott kivágott), ennek megfelelően pedig valószínűleg alapos és több körös produceri és rendezői vérszívás után nyerte el végső formáját. Így nem emelném ki külön erényként azt, hogy a Paradise látványosan többet csiszolódott, a dialógusai polírozottabbak, a karakterívek jobban kikristályosodnak. Már csak azért sem, mert az Alien: Engineersben van egyfajta nyers erő, amelyből Lindelof verziója is sokat táplálkozott. Például a film egyik legjobbját jelentő műtős jelenet eredeti formájában még fokozva van azzal, hogy Shaw (akit itt még Wattnsnak hívnak) az operáció második fele alatt a szobába bekószáló alient kénytelen figyelni, majd a gépből kiesve meg is küzdeni vele. Ehhez hasonlóan a xenomorfok dizájnja, viselkedése és kialakulása is kifejezetten kreatív és brutális vonulatot követ, nem csoda, hogy a végső verzió egytől egyig megtartotta az itt felvázolt horrorelemeket.
De az is elvitathatatlan, hogy Spaihts verziója sokkal inkább egy földhözragadt, klasszikus horror, szemben Lindelof misztikus, mitológiateremtő atmoszférájával. Ilyen szempontból nem is tudok minőségi különbséget tenni, mert például sok szempontból jobb Weyland eredeti, az első két Alien vállalatkritikus felhangjaiból sokat merítő motivációja (terraformáló gépezetet keres és talál az expedícióval), mint a Lindelof-féle kissé túlgondolt változata. Ugyanakkor ez utóbbi része annak az eredetileg nyomokban sem fellelhető gondolatiságnak, amelynek köszönhetően végül a Prometheus megtalálta a saját hangját, és nem csak egy újabb Alien utánzat lett. (Fun fact: mellesleg a mindenki által előszeretettel szőrszálhasogatott epizódok mindkét forgatókönyvben teljesen rendben vannak.)
Úgyhogy konklúzióként azt kell mondanom, az Alien: Engineersből is egy nagyon jó film lehetett volna (főleg, ha néhány átírás során tartanak egy kisebb gyomlálást a karakterek között, valamint a finálé kavalkádját is kissé letisztázzák), ugyanakkor egy teljesen más produkció. Sokkal inkább hű maradt volt az eredeti Alienek hangulatához, de pont emiatt talán feleannyira sem élveztünk volna, mint az így kapott Prometheust, és sokkal inkább tűnt volna egy, a 3. részhez hasonló, vérszegény utánzatnak.
Egyébként nagyon jól szórakoztam Lindelof írói stílusán, olyan beleéléssel ír, mint amikor egy hatéves gyerek játszik. Ami egyszerre idegesítő és elbűvölően lelkesítő, sok helyen pedig iszonyatosan találóan ragadta meg a film nézése közben bennem is kavargó érzéseket, például az ilyen sorokkal:
"If we looked closely at it (and we probably won’t), we might just see FLASHING BIORHYTHMS. And as our minds desperately try to figure out JUST WHAT IN GOD’S NAME THIS ALL MEANS, we mercifully CUT TO:"
