Néha (inkább többször, mint ahányszor vállalható lenne) magam mögött hagyva a konvencionálisan jó (avagy kevésbé jó) filmeket, kiruccanást teszek a tinifilmek birodalmába. Ilyenkor rendszerint egy olyan zsákbamacska játék szokott lefutni, ahol előre tudom, hogy abban a bizonyos zsákban nem arany, nem is pirit, de még csak nem is Dunakavics lesz, hanem híg emberi ürülék. Ennek ellenére valahogy mégis valami beteges okból újra meg újra itt kötök ki. A stílusomhoz képest kissé dagályos felvezetés után pedig következzen a "Susie Q - A kamasz angyal" kritikája.
Zach Sands (Justin Whalin) családjával Willow völgybe költözik egy rejtélyes szellemjárta házba, ahol hamar kiderül, hogy nem más kísért, mint a 40 évvel ezelőtt elhunyt világszép Susie Q (Amy Jo Johnson). Susie-t a negyven év alatt Zach látja meg először, és együtt elhatározzák, hogy megmentik Susie családját, akiket amúgy ki akarnak lakoltatni a környék nyomortanyájából, a lakókocsi parkból.
De csitt! Mi ez? Te jó ég, hallom, ahogy az olvasók százezrei (inkább maradjunk a realitás talaján) százmilliói azt üvöltik a monitor előtt: „Hol a sportolós szál?!”. Mert ugye amerikai gimis film nem élhet sportos mellékszál nélkül. Ezt valószínűleg a készítők is tudták, ezért beleerőltettek egy teljesen jelentéktelen, gagyi, érzelmi tetőpontos kosarazós részt, utolsó pillanatos győztes kosárral.
Nos igen. A történet nem túl eredeti, sőt elképesztően bugyuta, nevetséges és néhol már-már kínos. Csak a film nézése közben annyi baromságra figyeltem fel, hogy hihetetlen (Miért nem adja oda Zach másnak is a karkötőt, hogy más is lássa Susie-t? Ha Susie tudja mozgatni a tárgyakat, akkor miért nem írta le egy papírra, hogy mit szeretne? Miért van még mindig a szülei régi házában, hogy ha azok már több mint 30 éve máshol laknak? Hogy nem lehet észrevenni egy tágas titkos szobát, aminek még ablaka is van? Hogy birtokolhat valaki egy állami iskolát? Hogy nem tudhatja valaki, hogy övé a város nagy része? Hogy működhet bármi is úgy, hogy a tulajdonos több, mint 40 évig nem is tud arról, hogy az övé? Honnan tudja egy 10 éves kislány milyen informatikai védelmi rendszert használ egy bank? Mégis hogy lehet egy 10 éves kislány hacker?)
De igazából a történet csak egy alibit szolgáltat. Alibit egy filmnek, aminek akár az is lehetne a címe, hogy „Nézzétek, Amy Jo Johnson mennyire szép”. Konkrétan erről szól a film, semmi másról, és azt kell, mondjam, hogy működik. Működik, mert a központba állított Susie Q tényleg gyönyörű, és e köré egy eléggé elvezhető film épül. Minden hibája ellenére a jó karakterek szerethetőek, a pénzéhes genyákat lehet utálni, a poénok pedig meglepően jók. Így együtt az egész egy szép kis kedves feelgood filmet ad ki. Legalább is ezt mondanám, ha nem lenne a legutolsó jelenet, ami teljesen elcseszi az ember kedvét. Először azt gondoltam, hogy a fene egye meg, miért kellett ezt csinálni ezzel a filmmel, aztán rájöttem, hogy ez a tökéletes befejezése egy tinifilmnek. A cukormázas, romantikus cukiskodás, és a kiábrándító valóság tökéletes hídja. Ehhez pedig még csak semmiféle olcsó csavart se kellett bedobnia a filmnek.
Összegezve nem ez a tinifilm a Tinifilm, de ha valamiért, akkor Amy Jo Johnson-ért, és a szokatlan befejezéséért érdemes megnézni.
7/10
