Dögös börtönös akciófilm a 90-es évekből? Ami nem a Fortress? (aki még nem látta, bátran adjon egy esélyt Christopher Lambert-nek, nem fogja megbánni! Igazi bűnös élvezet az a film, zéró művészeti értéke van, viszont a Hegylakó nagyon bedobja magát, szép siker volt egykoron). Az csakis a fénykorát élő Ray Liotta főszereplésével készült Menekülés Absolomból lehet! ("Akarsz valamit?gyere ide érte!" Na és Ray dühösen villogó szeme mindehhez, naná, hogy ez az első kép, ami beugrik a filmről). Szép emlékeket őrzök erről az alkotásról, amelyet nagyon régen nem láttam, most egy kedves olvasó kérésének eleget téve újráztam, és szomorúan kellett megállapítanom, hogy ez bizony csak egy jó közepes akciófilm, semmi több. Romokban heverek.

Robbins kapitány (Ray Liotta) megöli a parancsnokát, ezért egy börtönbolygóra kerül, ahonnan még soha senki sem szökött meg. Hősünk viszont lázadó típus, ezért nagyon gyorsan a büntetőrészlegen találja magát, vagyis nemes egyszerűséggel kiteszik egy erdő közepén, amely tele van nem túl bizalomgerjesztő bűnözőkkel, akiket egy Marek nevű excentrikus alak vezet (Stuart Wilson). Robbins nem szívbajos típus, hamar otthagyja őket, és a sziget közepén, egy kis faluban találja magát, amelynek intellektuális vezéralakjával, az Atyával (Lance Henriksen) először összerúgja a port, de aztán rájön, csak úgy szabadulhat el innen, ha összefognak...

Jól kezdődik a film, hatásosak a kezdő képsorok: egy látványos díszlépésben haladó katonai alakulatból hirtelen kilép egy ember, és főbe lövi az emelvényen álló tisztet. A börtönbeli jelenet sem utolsó, azonnal kiderül, hogy nem kispályás lázadóra talált Robbins személyében a nem túl szimpatikus igazgató. Aztán találkozik Marek-kel, és még mindig kitart a kezdeti lendület, de miután bekerül a békés(nek látszó) faluba, lassan, de biztosan elkezd leülni a történet. Innentől kezdve szinte minden fordulat ismerős, nem erőltették meg magukat a forgatókönyvírók. Van itt bölcs vezető, csúnya, rossz ellenfél, fiatal, védelemre szoruló barát, kőkemény védelmi vezető, minden olyan karakter, amelynek kötelezően elő kell fordulnia egy börtönös filmben. Viszont meglepően kevés az akció (viszont az legalább nagyon látványos), túl sok a felesleges szócséplés, de legalább premier plánok sorában csodálhatjuk Ray Liotta szép szemét (eszméletlenül jól nézett ki akkoriban, a mostani nagypapás külsőt látva el sem hinné az ember lánya, hogy ugyanarról az egykor dögös pasiról van szó, rémes!). 

Jellemző, hogy Marek karakterét sikerült a legjobban megírni, izgalmas, őrült, de ugyanakkor nagyon is eszes figura, igazi rosszfiú. Az viszont sajnos nem derül ki, hogy pontosan mi a problémája az Atyával, aki természetesen az ő szöges ellentéte: bölcs, amíg lehet kerüli az erőszakot, intelligens, mélyen érző ember, akinek azért megvan a saját sötét titka. Sajnos csak néhány jelenetben eresztették egymásnak őket, de abból is látszott, hogy talán jobban járt volna mindenki, ha jobban kibontják ezt a szálat az írók. De nem így történt, így nem kicsit unjuk meg egy idő után, hogy Robbins folyamatosan durcizik, de azért Casey-t megkedveli annak ellenére, hogy csak egy gyámoltalan kölyök, akinek a sorsa előre látható (de attól még nem kellett volna ilyen erőltetett jelenetben bevégeznie szegény fiúnak). Nem sikerült eltalálni az akció és érzelem egyensúlyt, nem ragad magával a történet, hiába a látványos harci jelenetek, egy-két kivételtől eltekintve nem fogunk padlót a látottaktól (hiába néz ki Ray szívdöglesztően a kendővel a fején, ez még édeskevés ahhoz, hogy konstansan beájuljunk az egyébként teljesen közepes akciójelenetektől).

Az álmosító szövegelés után végre eljutunk addig, hogy a rosszfiúk megtámadják a jó bűnözők faluját, és már-már megbocsátjuk az alkotóknak az előzőeket, amikor sikerül olyan rettenetesen gyenge végjátékot összehozni, hogy az összes kedvünk elmegy attól, hogy még egyszer rászánjunk az életünkből két órát erre a filmre. Nehéz mai ésszel megmondani, miért maradt meg mégis úgy az ember lányának emlékeiben, hogy ez egy jó kis börtönös mozi. Ray Liotta ehhez kevés lett volna, inkább az atmoszféra, és az akkoriban látványosnak számító akciójelenetek miatt rögzülhetett ez a téveszme. Ne legyünk igazságtalanok, nem rossz film ez, de nem is jó, egy átlagos alkotás, amelyet a színészi játék (és a jó operatőri munka) emel ki a többi közül. Ray Liottának nem csak a szeme szép, az alakítása is erős, belakta a karaktert, kihozta a legtöbbet a szerepéből, Lance Henriksen-nek is sikerült élettel megtöltenie a karakterét, Kevin Dillon hozta a kötelezőt, de Stuart Wilson elvitte a show-t, kiválóan alakította a rosszak vezetőjét.

Martin Campbell-nek nem ez a legjobb filmje, de jó gyakorlás volt jelen sorok írójának egyik kedvenc James Bond mozijához, a Goldeneye-hoz. Jobb forgatókönyvvel, több akcióval sokkal maradandóbb lett volna a végeredmény, de a színészi játéknak köszönhetően így sem lett végzetesen gyenge. Vannak szép pillanatai a filmnek, de összességében semmi különös nincs benne, ami miatt korának kiemelkedő mozija lett volna. A  szép emlékek megmaradtak, de az idő próbáját sajnos nem állta ki a Ray Liotta főszereplésével készült, jobb sorsa érdemes alkotás.

Közepes akciófilm, amelyet elsősorban a színészi alakítások miatt érdemes egyszer megnézni!

6/10