Mocsariszorny kolléga kritikáját erre találjátok.

A kisember küzdelme a hatalmasságok ellen már évszázadok óta kedvelt alapanyaga a filmeseknek, aktualitása pedig soha nem veszik el, így ez érthető dolog is. Az már erősen kétséges, hogy minden egyes alkalommal sikerül-e újat mondani a témában, mint ahogy kétséges számomra jelen esetben is, hiába fogadta mindenki hatalmas üdvrivalgással Andrej Zvjagincev művét.

Az orosz rendező tulajdonképpen ugyanis nem tesz mást, mint hogy ezt a klasszikus toposzt egy szibériai kisvárosba helyezi, ahol még csak nem is a hűbérúr-jellegű polgármester a legnagyobb ellenség, hanem az élet általános kilátástalansága. Ez okoz is egy hatalmas törést a játékidő közepe felé, amikor hirtelen a korrupcióval szembeni szélmalomharc helyét átveszik a szereplők saját démonjai, hagyva egy kis kétséget afelől, hogy végső soron mit is akar mondani a film. Ezért valamennyire kárpótol a megkapó hangulat, a posztszovjet környezet hátborzongató sivársága, amely az évtizedek óta rohadó hajóktól az ingerszegény lakótelepek világán át egészen a vodkát vizespoharakból vedelő szereplőkig zsigerileg áthatja a produkciót. És mégis sok helyen a példabeszédszerű elnagyoltság érződik benne, miközben pont azok a frappáns részletek hiányoznak, amelyeknek köszönhetően ténylegesen tudna valamit mondani az ország aktuális viszonyairól.

Hozzáteszem, könnyen lehet, hogy ez nem is volt célja az alkotóknak, viszont amellett, hogy aktuális tartalommal sem sikerült felruházniuk filmjüket, általános érvényű mondanivalóval sem tudnak szolgálni. De ez csak az ennyi oka annak, hogy a Leviatánból nem lesz letaglózó erejű dráma. Ott van még például az, hogy hiába a 140 percnyi terjedelem, a vontatott tempónak különösebben sok gondolatot nem tud közölni a játékidő során. A mostanában egyre inkább elharapózó, egy rögzített beállításból, esetenként minimális fahrtolással felvett jeleneteket ugyan okosan használják fel, de szokás szerint ezek szintén csak lassítanak a filmen. (És miután idén már a sokadik hasonló rendezői eszközökkel dolgozó alkotást látom, komolyan felvetődik a kérdés, hogy néhány direktor nem csak azért voksol-e mellettük, mert így negyedannyi forgatási munkával el lehet készíteni egy produkciót.)

Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a Leviatán teljességgel felesleges alkotás lenne, mert egy örök érvényű téma parafrázisa, annak pedig egészen remek. Ugyanakkor új gondolatokat megfogalmazni teljességgel képtelen, és egyszerűen hiányzik belőle az a provokatív jellegű frappánsság, ami egy Tanú-szintű rendszerkritikává tehetné. Ehelyett inkább tűnik egy általános érvényű klasszikus modern átiratának: Zvjagincev éppen csak annyit csinált, hogy a zsarnok képének helyére Putyint tette fel a falra. De ha más nem, ez a mozzanat is éppen elég üzenetet hordoz magában.

7,5/10