Pilótának lenni szerintem a világ legmacsóbb foglalkozása. Az űrcowboyok minden felszállással az életüket kockáztatják, egyetlen hiba végzetes lehet, cserébe megkapják a végtelen szépségét. Ezek az emberek megvetik a halált,  naponta feszegetik a saját határaikat. Nem véletlen, hogy közülük kerültek ki az első asztronauták. A Mercury program keretében hetet választottak ki Amerika összes pilótája közül, és felkészítették őket arra, hogy elsőként tegyen űrutazást. Ezeknek a bátor embereknek állított méltó emléket Philip Kaufman ezzel a filmmel.

Chuck Yeager (Sam Shepard) vakmerő pilóta, így törött bordával is vállalja, hogy részt vesz egy olyan kísérletben, amelynek célja, hogy átlépjék a hanghatárt. Sikerrel jár, hős lesz, de neki ez nem elég, továbbra is újabb rekordokat dönt meg. Nincs túl nagy véleménye az új programról, úgy véli, nincs nagy jövője az asztronautáknak. Hatalmasat téved természetesen, a kiválasztott hét pilóta történelmet ír...

Nagyon hosszú a film (több, mint három óra), de nem tűnik annyinak, olyan jól sikerült eltalálni az akció-érzelmek arányt, hogy csak ritkán fogjuk a fejünket egy-egy szirupos jelenet láttán, szinte végig sikerül fenntartani az érdeklődést, bele lehet feledkezni a történetbe. Természetesen fantasztikus a látvány, együtt élhetjük át az asztronautákkal, milyen érzés látni a világűrt, és Yeager-nek köszönhetően nem vagyunk híján pilóta bravúroknak sem. Dübörög az adrenalin, párásodik a tekintet, megismerjük és megszeretjük a főszereplőket, drukkolunk nekik, együtt fedezzük fel velük a végtelent.

A forgatókönyv jól sikerült, okosan a karakterekre koncentráltak. Elsőként az abszolút cowboy-mentalitású Yeager-t ismerhetjük meg, aki tényleg csak saját magával versenyez, senki és semmi nem állíthatja meg, űzi a démont, ez élteti, így lehet a legjobb pilóta. De mégsem ő lesz az igazi hős, hanem az a 7 ember, akit hosszas vizsgálatok után kiválasztanak a programba. Nagyon különbözőek, először nem nagyon találják a közös hangot, azonban lassan, de biztosan összekovácsolja őket az események sodra, igaz barátokká válnak. John Glenn olyan szigorú erkölcsi elvek szerint él, amelyet a többiek először nem értenek, de végül elfogadnak. Shepard-dal vívják a legtöbb harcot, aztán persze megbékélnek egymással. Gus egy szerencsétlen fiaskó miatt soha nem kapta meg a neki járó elismerést, Gordon pedig egy igazi karrierista, aki megtanulja becsülni az embereket, rájön, mennyit nyer azzal, ha lejjebb vesz az egojából. A többi asztronauta alakja nem kap ilyen hangsúlyos szerepet, de talán jobb is így, éppen elegendő a történet szempontjából a fő alakok jellemfejlődésének figyelemmel kísérése.

Nem hőseposzt forgattak az alkotók, az embert próbálták megmutatni a média által festett tökéletes kép mögött. Ez sikerült, a szereplők ugyanolyan hús-vér teremtmények, mint bárki más, vannak rossz napjaik, közel sem bálványok, inkább hétköznapi emberek, akik egy különleges helyzetbe keveredtek, és megpróbálnak együtt élni vele. A családi problémák sem kerülnek elhallgatásra, a feleségek sem csak mosolygó biodíszletek, mindannyian másként élik meg azt, hogy a férjük nemzeti hős lett. Az én kedvenc karakterem Glenn felesége, akinek komoly nehézségeket okoz a beszéd, mégis felül tud emelkedni ezen és egyenrangú társa az asztronautának. A humor sem hiányzik a történetből (nálam mindent visz a katéteres jelenet), szívmelengető és felemelő pillanatokban sincs hiány, egyszerűen szépen sikerült filmre álmodni az igaz történetet. Méltán járt az Oscar-eső (szám szerint 4 szobrocskát vihettek haza az alkotók), többek között természetesen a legjobb effektekért és a zenéért, amely tökéletesen festi alá a történetet.

Sam Shepard sajnos nem kapott Oscar-t az alakításáért (de legalább jelölték), pedig megérdemelte volna. Mindenkit lemos a vászonról, tökéletesen hozza a légi cowboy-t, aki túl akarja szárnyalni saját magát (és milyen jól nézett ki ifjabb éveiben!), Ed Harris szokásához híven kiváló, ki más alakíthatta volna John Glenn-t, Scott Glenn szintén hozza a tőle elvárható szintet, Fred Ward jóval halványabb a kollégáinál, Dennis Quaid inkább a fogpasztamosolyra szorítkozik, mint a színészi játékra.

Philip Kaufman a saját forgatókönyvéből forgatott, és nagyon jó filmet hozott össze, pedig nem volt könnyű dolga, hiszen igazi hősökről kellett mesélnie, pátosz és szirup nélkül. Sikerült neki, magával ragadó a történet, a témához méltóan kiválóak az effektek, valóban úgy érezzük, hogy a szereplők szemén keresztül látjuk a világűrt. Okosan és egyszerűen mutatja be az emberi sorsokat, a barátság erejét, és persze megkapja a magáét a média és a politika is, és így kerek a sztori.

Látványos, szívet melengető film az űrutazás hajnaláról, kiváló színészi alakításokkal, kötelező darab!

8/10