David Michôd nevére az Animal Kingdom kapcsán figyelhettünk fel néhány éve (FroGnak azóta is nagy kedvence), amit én akkor egy érdekes, de nem feltétlenül kiemelkedő alkotásnak könyveltem el. Valószínűleg legújabb művét sem vártam volna ennyire, ha nem egy posztapokaliptikus sci-fit választ témául, azonban így az Országúti bosszú hamar az év legjobban várt filmjei közé ugrott. Ennek ellenére végeredmény számomra azt közelíti, amit az Animal Kingdom kapcsán is tapasztaltam: tetszetős, de maradt bennem ettől függetlenül hiányérzet.

10 év telt el az "összeomlás" óta. Ausztrália belső területei most - ha lehet - még kihaltabbak, élelemet és üzemanyagot csak elvétve lehet kapni, és azt is amerikai dollárért, az emberek pedig automatikusan fegyvert rántva közelítenek egymáshoz. Amikor három menekülőben főszereplőnk (Guy Pearce) autóját, a férfi megszállottan kezdi el üldözni őket, hogy visszaszerezze. Ebben nem várt segítséget kap, amikor összeakad az egyik fickó kissé visszamaradott öccsével (Robert Pattinson), akit abban a hitben hagytak hátra, hogy meghalt. A furcsa páros pedig megkezdi útját a kopár és ellenséges vidéken, egy homályos cél érdekében.

Pesszimistább posztapokaliptikus filmek mindenképpen léteznek ennél a darabnál, de nihilistább kevés. David Michôd egy olyan világot fest le elénk, ahol mindenki csak céltalanul vegetál, az értelmet adó perspektívák mellől pedig az elvek is hiányoznak. Emberölés régen volt ennyire rutinszerű és jelentéktelen filmvásznon: itt nem a túlélésért vagy vérszomjból gyilkolják egymást, hanem könyörtelen pragmatizmusból.

Ugyanakkor mint minden nihilista alkotás, ez a mű is némiképp sikertelenül küzd azzal, hogy a semmiről nehéz valamit mondani. A játékidőt inkább hosszú snittek, hangulatfestő képek, mintsem mozgalmas jelenetek töltik meg, szereplőink pedig nagyrészt csak csendben merengenek egymás mellett. De amikor kinyitják a szájukat, akkor sem lesz jobb a helyzet, már-már a komikum határán egyensúlyozóan semmitmondó és gyenge szövegeket pufogtatnak egymás felé.

Ami miatt ez mégsem annyira zavaró, hogy az atmoszféra viszont tényleg elképesztően erős: a lenyűgöző fényképezés, az időként bizarr, de mégis működő zene és a színészek hatalmas alakításai még egy vékony történet mellett is elszórakoztatnak. Guy Pearce ismét bizonyítja, hogy az utóbbi időben kissé indokolatlanul került ki a köztudatból, de még őt is elhomályosítja Robert Pattinson, aki az utolsó gesztusáig páratlanul hozza karakterét.

Az utolsó képsorok viszont egészen átértékelik az összes addigi eseményt, és hirtelen már a az időnként unalmas pillanatok, ügyetlenül megírt dialógusok is egy pazar koncepció részévé válnak. Így aztán az az egészen furcsa helyzet áll elő, hogy a moziból kilépve tulajdonképpen sokkal jobban lehet élvezni a filmet, mint egészen addig. Ha ez nem így lenne, akár még a tökéletesség határát is súrolhatná ez a produkció, így viszont bennem maradt egy jó adag hiányérzet és egy kisebb csalódás is.

8/10