Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy meghódítottuk a világűrt, arról azonban sokkal kevesebb szó esik, hogy milyen keveset tudunk a tenger mélyéről. Vonz és taszít bennünket az örök csend világa, amely annyira különbözik rohanó, stresszes életünktől, megnyugtat, békét ad, nagyon könnyen a rabjává lehet válni. Luc Besson csodálatos filmje két egymástól teljesen különböző, oxigénpalack nélkül merülő búvár sorsán keresztül mutatja be, milyen halálosan szép tud lenni a nagy kékség, és mennyire fontos a barátság, az élet és a halál pedig viszonylagos fogalmak.

Enzo Molinari (Jean Reno) és Jacques Mayol (Jean Marc Barr) gyerekkoruk óta barátok, mindketten a tenger szerelmesei, légzőkészülék nélküli könnyűbúvárok. Enzo a világbajnok, az élet császára, Jacques vele szemben visszahúzódó, magányos alkat, aki jobban érzi magát a delfinek, mint az emberek között. Azonban egy  nap Peruban (!) találkozik újságíróval, Johana Baker-rel (Rosanna Arquette), akivel egymásba szeretnek. De jön a világbajnokság, amely tragikus fordulatot vesz és Jacques-nak el kell döntenie, hogy a földi vagy vízi életet választja..

Luc Besson szülei búvároktatók voltak, akikkel gyermekkorában bejárta a világot, tengerbiológusnak készült, a delfinek voltak a mániái. Azonban 17 évesen búvárbalesetet szenvedett, fel kellett adnia ez irányú álmait, a mozi világa viszont nyert egy egyedi látásmódú alkotót, aki ugyan mára már belekényelmesedett a sikerbe, de kivételes tehetsége vitathatatlan. Saját élményei alapján született a film, amelyből én a 168 perces rendezői változatot láttam, de nem tűnt hosszúnak a játékidő, bár volt egy-két üresjárat, összességében egy kivételesen szépen fényképezett, katartikus erejű műhöz volt szerencsém (túl fiatalon láttam a filmet, akkor nem értettem, már nem is emlékeztem rá, ezért sikerült rácsodálkoznom arra, hogy milyen zseniális alkotásról van szó).

Alapvetően az elvágyódásról szól a film, de nem az emberi társadalom rútságát mutatja be, hanem azt, hogy van egy másik világ, amely tisztább, szebb mint az, amelyben élünk, ezért hiába az evilági sikerek, szerelmek, mégis ott lel békére a két főszereplő, Enzo és Jacques. Megismerünk egy különleges sportot, bepillantást nyerhetünk a tenger világába szívet-lelket rázóan gyönyörű képek során keresztül, és mindeközben két tragikusan szép emberi sors is a szemünk elé tárul. A két főszereplő gyerekkori barátok, holott különbözőbbek már nem is lehetnénk, mégis összeköti őket a tenger végtelen szeretete (ahogy Enzo mondja az egyik jelenetben: "a tenger az enyém", Jacques pedig inkább tartozik abba a közegbe, mint a felszíni élethez). Habár itt a képeké a főszerep, mégsem érezzük úgy, hogy dokumentumfilmhez van szerencsénk, mivel a forgatókönyv jól sikerült, a karakterek jól meg lettek írva, megkedveljük a szereplőket, érdekel bennünket a sorsuk, a végére pedig célszerű bekészíteni a 100-as zsepit. Minden jeleneten érződik a tenger illata, pedig igen különböző helyeken járunk, de még Peruban sem tudunk szabadulni tőle, de egy idő után nem is akarunk, mert teljesen magával ragad a történet, együtt lebegünk a végtelenben a szereplőkkel.

Nagyon sok mindenről szól a film: barátságról, ártatlanságról, szerelemről, a búvárok gyönyörű és kegyetlen világáról, még a hosszú játékidő is kevés arra, hogy befogadjuk ezt a rengeteg hatást, én néztem volna még, annyira sikerült túllépni téren és időn, ha valaki nem szeretett bele a búvárkodásba, most fog. Lassan folydogál a történet, az eleje kicsit túlságosan is, de olyan iszonyatosan erősek a képek és a jelenetek, hogy ezt egy cseppet sem bánjuk. A jól vezetett drámában akad humor is, Enzo életigenlő stílusa és Jacques nem evilági lénye jól kiegészíti egymást, Johana alakja sem halvány, felszínes újságíróból mély érzelmekre képes ember lesz, aki képes arra, hogy elengedje élete szerelmét, az ezt bemutató jelenet katartikusan szép, de a záróképet semmi sem múlhatja felül. Fantasztikus képek égnek a retinánkba, a vágások kiválóak, a zene földöntúlian gyönyörű.

Jean Reno lenyűgöző alakítást nyújt, nagyon erős a jelenléte, mindenkit lemos a vászonról. Megmutatja a felszínen sikeres, elégedett Enzo belső magányát, elvágyódását is. Jean-Marc Barr egyszerű, eszköztelen játéka kiválóan passzol Reno erőteljes alakításához, tökéletesen bemutatja Jacques nem evilágra való karakterét. Rosanna Arquette mindent kihoz a szerepéből, Paul Shenarnak vannak szép pillanatai.

Luc Besson szívét-lelkét beleadta ebbe a filmbe, amely nem véletlenül került kultstátuszba. tökéletesen áthatja a különleges atmoszféra, a rendező érzékletesen mutatja be azt a világot, amelyet rajta kívül kevesen láthattak teljes szépségében és tragikumában. Ő maga Jacques, ott sír a képeken a tenger iránti végtelen szeretet, a delfinek csodálata, a hívogató végtelen mélység pusztító szenvedélye. 

Gyönyörű, katartikus erejű Besson-film, kötelező darab!

9/10