Ha a horrorfilmekből indulok ki, azt kell megállapítanom, hogy mi, férfiak mindig is félve, de legalábbis furcsállva tekintettünk a női nemre. A horror gyakran visszatérő témája ugyanis a félelmetes-veszedelmes nő, illetve a női szerephez és nemiséghez kapcsolódó, férfiak számára idegennek, rémisztőnek ható világ. A horrorban a hölgyek lehetnek kegyetlen bosszút álló fúriák (pl. I Spit on Your Grave 1978), misztikus hatalommal bíró boszorkányok (Carrie, 1976), könyörületet nem ismerő idegen lények (A lény, 1995), de képviselhetnek férfiak számára felfoghatatlan logika mentén tevékenykedő gyilkos erőt (Meghallgatás, 1999) is. A nőiség elvontabb formában is fenyegethet egy filmben, elég csak a Porontyok (1979) szörnyeket szülő anyafigurájára gondolni.

A 2005-ös A barlang egy minden ízében a nők körül forgó film. A szereplők egytől egyig nők; a helyszín egy sötét, nedves, ismeretlen üreg (szerintem egyértelmű, mit szimbolizál ez); a főszereplő Sarah (Shauna Macdonald) karaktere pedig kifejezetten halmozza a feminim szerepeket: megcsalt feleség, özvegyasszony és gyermekét elvesztett anya egy személyben. A történet váza annyi, hogy hat barátnő kalandtúrázni indul a hegyekbe, ahol a vezetőjük, Juno (Natalie Mendoza) nagyravágyása miatt egy felderítetlen barlangba keverednek. A kijárat beomlik mögöttük, és miközben új kiutat keresnek, a mélységben furcsa, emberevő lények támadnak rájuk. Ha mindez nem lenne elég, ebben a szorult helyzetben kísérteni kezdi őket a múltjuk is.

Mint a zanzásított sztoriból kitűnik, ez a horrorfilm nem azok közé az alkotások közé tartozik, amelyek a szörnyeteg, a gyilkos vagy a boszorkány szerepébe helyezik a nőket, hanem azok közé, amelyek furcsa, veszélyekkel teli világként mutatják be a női létezést. A két, már név szerint is említett főbb szereplő, az „áldozat” Sarah, és a maszkulin Juno két eltérő utat jár be az extrém körülmények közepette. Végeredményben mindketten felveszik a harcot a rájuk támadó szörnyetegekkel, de míg Sarah az őt ért csapások alatt, ezek miatt formálódik harcossá, addig Juno mindvégig megmarad ugyanaz a versengő, önző személyiség, aki mindig is volt. Kettejük ellentmondásos viszonya a film egyik legérdekesebb pontja, ha valaki lélektani szempontból közelít ehhez az alkotáshoz. A film szerencsére akkor is működőképes, nem kívánjuk a mélyebb rétegeit felkutatni, csak egyszerűen borzongani és izgulni vágyunk.

A forgatókönyv nem korszakalkotó, de mindenképpen ügyesnek mondható. Néhol ugyan vannak benne logikátlan megoldások, ám egészében tekintve tisztességes munka. A klausztrofóbiás környezet hamar beszippantja az embert, az átgondolt kamera beállítások, az árnyékokkal keretezett képek, és a színes fények jól szolgálják a hangulat megteremtését. Az ijesztgetések és a véres jelenetek pont a megfelelő arányban keverednek ahhoz, hogy minden horror fanatikus elégedett lehessen. A maszkmesterek mind a sérüléseken, mind a szörnyeken kiváló munkát végeztek. Apropó szörnyetegek! Bár a filmben szereplő rémek bizonyos élettani tulajdonságai erősen megkérdőjelezhetőek, azért dicséretes, hogy sikerült a készítőknek ilyen egyedi szörnyeket kreálniuk. A barlang értékei kapcsán kiemelném még jól eltalált hanghatásokat, és a hatalmas hangulati többletet biztosító zenét is. Hanghatások terén a szörnyek visítása különösen emlékezetesre sikerült, a zene kapcsán pedig a tanítani való záró jelenet sem lehetne annyira ütős, amennyire, ha nem David Julyan (Memento, Ház az erdő mélyén) dallamai kísérnék.

Sok mindent el lehetne még mondani a filmről, de ennyiből szerintem mindenki számára világos, hogy A barlang egy kiváló horrorfilm, amely nemcsak jól elkészített zsánerfilmként állja meg a helyét, de egy, a női létezést boncolgató szerzői filmként is értékelhető. Amennyiben valakit zavar az alkotás „nőies” jellege, és inkább egy egyszerűbb, férfiasabb szórakozásra vágyik, annak ajánlom a rendező, Neil Marshall 2002-es filmjét, a Démoni harcosok című horrort, amely egy erdei házban rekedt katonai alakulatról szól, akik farkasemberekkel kénytelenek felvenni a harcot. Csupa férfi,csupa akció, igazi tesztoszteronbomba, egy csipetnyi humorral!

10/10

(Werewolfrulez) 

------------------

Neil Marshall egy kellemesen hűvös tavaszi reggelen úgy döntött, összeereszti a két legkirályabb dolgot a világon: dögös, izzadó csajokat és barlanglakó, emberevő szörnyeket. Iziben meg is írta a The Descent forgatókönyvét, ami tulajdonképpen saját, Dog Soldiers című filmjének tematikus variációja (abban a világ második két legjobb dolga szerepel: brit kiskatonák és farkasemberek). Koncepciója kivitelezése során két megkerülhetetlen akadályba ütközött. Az egyik az, hogy a harmincas brit asszonyok nem annyira dögösek, a másik, hogy az emberevő szörnyek Gollam egyenesági leszármazottai, és mint ilyenek inkább mókásak, mint rémisztőek, arról nem is szólva, hogy logikai bukfencből építenek maguknak fészkeket: azt nem adja be nekem senki, hogy egy generációk óta a sötétben élő faj egyede nem képes kiszimatolni az öt centire lihegő, és igen, izzadó turistanőt.

Nem képes. Ezt átgondolván Neil Marshall olyat tett, mint karrierje során se addig, se később: megpróbált karakterdrámát írni. Marshall életműve egyszerű, mint az angol hadvezetés: fogj valamilyen toposzt a 80-as évekből, és forgasd újra. Legyen benne sok lőfegyver, egy-két dögös csaj (ezt a brit asszonyság dolgot azonnal elvetette, amint amerikai pénzhez jutott, és modelleket kezdett castingolni), epikus (lehetőleg szintetizátorra írt) zene, és iszonyatos mértékű erőszakorgia. A The Descent-ben ebből csak az erőszak maradt meg. A koncepció izgalmas: a főszereplőnő elveszíti egyszem gyermekét és hőn szeretett urát egy közlekedési balesetben (a rendezőre jellemző szubtilis fogás - átszúrja a fejüket egy elszabadult vascső). Hősnőnk ettől érthető módon kicsit megzuhan. Sebaj, mert barátai a tragédia nagyjából egyéves évfordulójára úgy érzik, megtalálták a legjobb orvosságot a bánatra: egy kiadós barlangtúra szűk, nyomasztó alagutakban. Nehezített pálya, mert a túrát vezető barátnő felderítetlen rendszerbe vezeti a csapatot, szavatolva, hogy nagy valószínűséggel mind meghaljanak. És akkor még a szörnyek is ott vannak, ugye. Hogy ez mitől izgalmas mégis? Mert Marshall felfedezi benne az úgynevezett metaforikus elbeszélést, amit egyébként lángszóróval tart távol magától más filmjeiben. A barlang nyilván a főhősnő küzdelme, hogy túljusson élete sötét, nehéz szakaszán, ebben barátai vannak segítségére. A szörnyek saját démonai, akiket meg kell semmísíteni, hogy a végén a karakter kijuthasson a fényre, elmondhassa, hogy most már szabad a múlt kísértő árnyaitól. Ezt a metaforikus szintet szépen ellenpontozza a nyers, zsigeri erőszak, mely megakadályozza, hogy izgalmas, átélhető kaland helyett köldököt bámuljunk a szereplőkkel közösen.

Miért nem működik a dolog mégsem? Mert Marshall nem elég jó író és rendező, hogy a koncepciót maximálisan kihasználja, és a történet minden szintjét párhuzamosan működtesse. Túlélő-horrornak túl sok benne a logikai bukfenc, karakterdrámának nem elég mélyek a karakterek, a rendező elbeszélési eszközei kimerülnek véres toposzok ismételgetésében. A főszereplőnő magára találását például egy, az Apokalipszis mostból átemelt képsorral érzékelteti – a főhősnő kiemelkedik a vériszamos barlangi tóból. Ugyanakkor a film akciói zavarosak, csak csapkodást és zoom-olgatást nézünk a sötétben, átélhető, izgalmas szituációk helyett (néhány valóban hatásos példától eltekintve). A The Descent így nem lehet az a filmtörténeti klasszikus, amire oly sokan hivatkoznak a kortárs műfajfilm sivatagában, de valóban több érzés, gondolat és izgalom szorult bele, mint az elmúlt évtized horrofilmjeibe általában. A film akár többszöri megtekintésre méltó érdekesség, mely nagy reményekre jogosított fel minket a rendezővel kapcsolatban, amiket aztán nem váltott be.

7/10

(mocsariszorny)