Egy barátom múltkor megkérdezte, hogy „Te direkt csak szar filmekről írsz kritikát?” Egy másik így kontrázott: „szereti a kínt, ezért néz ilyeneket”. Na kérem szépen, ezúton széles plénum előtt (az én olvasottságommal ez mondjuk olyan tíz embert jelent) megvédem magam. Nem direkt, nem puszta önkínzásból nézek szar filmeket. Horrorfilmeket nézek, melyeknek a nagy része sajnos mostanság eléggé a „söpredék” kategóriát erősíti. Azonban úgy vagyok vele, hogy ha már egyszer végigküzdöttem magam egy-egy borzalmas vágószoba-szökevényen, hát írok is róla a kedves olvasónak. Ha másért nem is, legalább intő jelként, hogy mindenki óvakodjon az adott alkotástól.

E hosszúra nyúlt felvezetés után a maradék négy olvasómnak elárulom, hogy jelen kritika tárgya, a Haunt című amerikai kísértethorror szintén inkább a műfaj alsóbb rétegét képviseli, szóval az igényesebbek már kattinthatnak is tovább. Aki velem maradt (az a két ember), az alábbiakban megismerheti a film alaptörténetét.

A Morello család feje titokzatos események hatására elhalálozik, miközben éppen - korábban szintén zavaros körülmények között elhunyt - gyermekei szellemével próbál kapcsolatba lépni egy fura gépezet (szellemrádió?) segítségével. A Morello famíliából így egyedül az igen rideg tekintetű asszony marad életben, aki a házat, amelyben mindezen gyanús események bekövetkeztek, elegánsan lepasszolja egy másik szépreményű családnak. Az új lakók közül Evan, a tinédzser fiú szembesül legelőször azzal, hogy valami nincs rendben a kúriával. Az eseményeknek egy plusz csavart ad a szomszéd lány, Sam karaktere, aki láthatóan nagyon vágyik már egy barátra, aki kimenthetné erőszakos apja karmai közül.

Az olyan filmek után, mint A ragyogás (1980), Poltergeist – Kopogó szellem (1982), Más világ (2001), Ju-on (2002), és az Insidious (2010), mi szükség van egy újabb kísértetházas horrorra? Mi újat tud hozzátenni egy unásig ismert sablonokból kiinduló szellemházas történet a már keresztbe-kasul kitaposott ösvényen járó műfajhoz? Hát persze hogy semmit.

James Wan alkotását, az Insidioust nem véletlenül emeltem ki az ismertebb kísértetházas filmek közül. A Haunt elsőfilmes (pontosabban: első játékfilmjét jegyző) rendezője, Mac Carter érezhetően Wan sikereinek nyomába kíván szegődni. Az alaptéma, a steril hatású képi világ, a zene használata, valamint a szellemek karakterisztikája erősen az ismert horroriparos világát tükrözi. Néhol azonban Carter képalkotási eszközei harsányabbak, művibbek, darabosabbak, ezzel a számítógépes horrorjátékok instant ijesztgetéseit is felidézik.

A film távolról sem jó, de legalább a saját szűkre szabott keretei között ügyesnek minősíthető. A forgatókönyv helyes érzékkel nem próbálja meg az egész családot lekövetni a szellemjárás viszonylatában, logikusan csak a két legjobban érintett karakterre (Evan és Sam) fókuszál. A fiatalok kapcsolatának története - bármit is írjanak a külföldi kritikák - igenis működik a vásznon, a két ifjú színész (Harrison Gilbertson és Liana Liberato) közötti összhang szerintem elég jó ahhoz, hogy a szál a film kevés számú pozitívumai közé tartozhasson. Értékelhető még a történet vége, mely tényleg végzetszerűen, már-már drámai módon keveredik ki az egyébként kliséerdőnek definiálható sztoriból.

A Haunt mesélői oldala már inkább vegyes, mint pozitív élmény. A Mrs. Morello által előadott felvezetés még hatásos is (Jacki Wiever kiválóan teljesít a szerepében), ám a szellemvilágból származó magyarázó flashbackek nagyon erőltetettnek hatnak, ezek történetkibontó funkcióját elláthatta volna pl. a „szellemrádió” adása is.

Az alkotás inkább a feszült légkör megteremtésében ér el eredményeket, a székből kiugrasztó jelenetei ugyanis általában nem, vagy csak közepes hatásfokkal működnek, köszönhetően a kissé suta vágásnak és a néhol hullámzó színvonalú számítógépes effekteknek. Van azonban a film közepe táján egy pont, ahol szerintem a nézők - ha lesznek ilyenek e kritika olvasta után - többsége VALÓBAN meg fog ijedni. Úgy tűnik, a kitartás mindig meghozza a gyümölcsét, hiszen „vak tyúk is talál szeget” alapon Mac Carter is össze tudott hozni legalább egy igazán hatásos jump scare jelenet a filmjében.

Az alkotás egyik érdekessége, hogy Sam apjának az arca sohasem látszódik tisztán a néző számára. Hogy ez a megoldás egy utólag kivágott történetszálban kapott volna jelentőséget, vagy Sam különleges származásának speciális szerzői adaléka kívánt lenni, azt döntse el mindenki maga. Azt hiszem, nincs annyi mögöttes tartalom, szerzői érték a filmben, hogy érdemes legyen a részeire boncolva megvizsgálni a motívumait.

Igazából nincs szívem túlzottan szidni a filmet, mert minden hibájával együtt, az eredetiség és a saját hang szinte teljes hiánya ellenére meglepően jól lekötött, mondhatni a minimális elvárásaim szintjét képes volt hozni. Első filmnek nem is olyan rossz.

Az utolsó mohikánként a legvégső mondatokig kitartó olvasómnak üzenem, hogy nem hiába küzdött, jár az a sör!  

5/10