Amikor William Turner angol tájképfestőt megkérdezték, mi a különbség a napnyugták és a napkelték festése között, azt válaszolta: “Az egyiknél felfelé megy a Nap, a másiknál lefelé”. Ez az idézet szerepel Mike Leigh anekdotagyűjteményében, a cannes-i fesztiválon versenyző Mr. Turner-ben is, és egész pontosan rá is világít az alapvető különbségre a festészet és a filmkészítés között, különösen, amennyiben egy festőről szóló filmről beszélünk. A romantika és az impresszionizmus határmezsgyéjén alkotó Turner festményeinek visszatérő témája az ember és a természet kapcsolata, melyben a természet, akár hatalmas vihar, akár gigantikus hegy formájában az ember felé kerekedik, az ember viszont minden erejével küzd, hogy mégis legyőzze az elemeket. A kicsi és a nagy, az erős és a gyenge dinamikája adja a képek fő erejét, melyet még plasztikusabbá tesz Turner őrületes, komplikált színkezelése. Olyan festményei, mint A móló Calaisnál, a Rabszolgahajó vagy a Hóvihar: Hannibál és serege átkel az Alpokon intenzívek, mint egy jól megcsinált kalandfilm, a színek és formák kavalkádja, a könnyen felismerhető és átélhető helyzetek filmszerű izgalmat ígérnek. Turner képein ember és Isten szembenállása egy pillantba fagy.

Ilyen módon, Turner logikáján belül maradva valóban nem mindegy, hogy felfelé vagy lefelé megy-e a Nap a festményen, mert Turner egy folyamat lényegét sűríti egy pillanatba (a Hóvihar esetében egy több hónapos átkelést ragad meg). Hogy kapcsolódik mindez Mike Leigh életrajzi alkotásához? Úgy, hogy hiába áll rendelkezésre két és fél óra, a film annyira sem dinamikus és sodró mint egy Turner festmény bal felső csücske. Olyan, mintha egy Wikipedia szócikk adaptációját látnánk, annak is csak az utolsó harmadát (a film a festő életének utolsó 25-30 évét dolgozza fel). Leigh, aki egyébként egy kiváló rendező, egyszerűen nem alkalmas erre a feladatra, ugyanis míg egy olyan filmnek, mint a Titkok és hazugságok jól áll a központ nélküli dramaturgia (tehát az események csak sodródnak több szálon anélkül, hogy összeérnének vagy lenne komolyabb tétjük), addig egy egy ilyen életrajzi film összeomlik drámai mag nélkül, egyszerűen azért, mert nem több egy anekdotagyűjteménynél, és mint ilyen, nem lép túl egy minőségi BBC minisorozat szintjén, nem hogy Cannes-ban az Arany Pálmáért versenyezzen.

A Mr. Turner annyira vaskalaposan konzervatív életrajzi mozi, hogy amikor meghal valaki, akkor mindig valami nagyon jelentőségteljeset mond, mielőtt végleg összecsuklana a felpolcolt párnákon – ez nem egyszer történik meg, de rögtön kétszer is. Emellett miről szól? Turner fest. Turner emberekkel beszélget. Turner kefél. Turner fest. Turner eszik. Olyan dolgok, amiket Turner biztosan csinált, sőt, mind a turneri legendárium részei, ugynakkor ettől még nem drámai elemek. Az, hogy Turner küzd azzal, hogy nincs kapcsolata futó kalandból született lányaival, lehetne dráma. Viszont Turner nem küzd, hiszen nem hatja meg a kérdés (mint abban a korban egyébként semmilyen férfit). Turner küzdhetne azzal, hogy elfogadja-e az új szerelmet. Nem küzd, mert elfogadja. És így tovább. Turner egy excentrikus zseni volt, de ez önmagában nem elég egy filmhez. A film ugyanis a festménnyel ellentétes eszközökre hagyatkozik, amikor történetet mesél. A film időben előrefelé bontódik ki, felcserélhetetlen szekvenciákban, éppen ezért egészében, egyszerre soha nem látható – nem úgy, mint egy festmény. Míg egy festménynek egyetlen drámai elemet kell sürítenie, addig egy filmnek drámai események egész sorával kell foglalkoznia hogy végül állítson valamit. A Mr. Turner nem állít semmit, csak azt, hogy Turner egy excentrikus zseni volt. Ezt mondjuk a film nélkül is tudjuk.

Ezzel nem akarom azt állítani, hogy értékek nélküli a film, mert az nem lenne igaz. Azok a jelenetek, melyben Turner fest, emlékezetesek, hiszen Turner nem egyszerűen fest, hanem megtámadja a vásznat, leköpi, kaparja, ütlegeli – ezzel éri el azokat kavargó színhatásokat, melyek korának zsenijévé tették. A főszerepet játszó Timothy Spall simán elviszi a hátán a filmet, bár szerintem kicsit túljátssza a szerepet, de ez nyilván rendezői koncepció – Spall szuszog, hörög, nyáladzik böfög, így teremti meg az ellenpontot alkotó és alkotásai között.

Bár speciális díjat kapott a film operatőri munkájáért, ez inkább egy olyan díj volt, amit akkor kellett volna kapnia, ha úgy nézett volna ki, ahogyan mindenki szerette volna. Leight karrierje során először fogatott digitális felszereléssel, és ez hiba volt – nem azért, mert a digitális kamerák ne lennének jók, hanem mert világos, hogy Leigh és operatőre nem mesterei a formátumnak. A színek visszafogottak, közel sem járnak a beállítások ahhoz, hogy visszaadják a festmények elemi hatását, és a költségvetés a legkevésbé sem tette lehetővé, hogy a turneri dinamikát megteremtsék például egy viharban süllyedő hajó képével. Ehelyett be kell érnünk néhány tájképpel, amik így, mozivásznon viszont nem váltanak ki túl erős hatást, és Turnert romantikus festőként prezentálják.

A Mr. Turner így erős közepes, egy elszalasztott lehetőség, de rajzórákra jól jöhet.

6/10