Hollywood szereti a szörnyeket. A szörnyekben az a jó, hogy meg lehet ölni őket. Amint a szörny halott, a napsütötte napraforgóréteken boldogan böfizhetnek a kisdedek, mert a világ tisztább, jobb, biztonságosabb hely lett. Mike Flanagan rendező nem szereti a szörnyeket, már ha alapozhatunk kemény kettő darab filmből álló eddigi életművére. Nem azért, mert személyes problémái lennének bármilyen démoni fenevadakkal, hanem mert Flanagan nem szereti azt mondani, hogy a világ másmilyen lesz filmjei végére. A világ állandó, és állandóan arra tör, hogy minket elpusztítson. Ez technikailag a kozmikus horror definíciója, melynek komoly irodalmi hagyományai vannak (szia Chambers, helló Lovecraft), de a mozivásznakra csak ritkán szivárog be. Pontosan azért, mert Hollywood a szörnyeket szereti. Flanagan nagyjából egy használt bőrtokos iPhone bekerülési költségéből hozta ki első filmjét, az Absentiát, mellyel azonnal az egyik legfontosabb kortárs horrorrendezőként deklarálta magát. Nem azért, mert az Absentia ijesztő, hanem azért, mert az Absentia rémisztő. A film nem ijesztget, hanem egy olyan koncepciót prezentál, ami a szó nemes értelmében rettenetes. Van, aki egy horrortól azt várja el, hogy megijessze, hogy a film ugyanazokat a formulákat ismételje, mint a korábbi filmek, csak újszerű módon. Nincs ezzel baj. Viszont Flanagan filmjei nem ilyenek, és ebben a tekintetben nem mondható, hogy széles közönségnek készülnének. A széles közönség halk hortyogással válaszol az alkotás által felvetett kérdésekre.

Az Oculusra is a hortyogás lesz az általános reakció. Mert most komolyan: gyilkos tükör. Ez gyakorlatilag egy kétszavas vicc. Az, hogy a rendező ebből a kétszavas koncepcióból kilenc részes sorozatot tervezett, mutatja, hogy a fickóval nincs minden rendben. Az, hogy ennek a sorozatnak rögtön a harmadik részét évekkel ezelőtt le is forgatta (Oculus: Chapter III – The Man With the Plan) azt mutatja, hogy teljesen őrült. Őrülete abban is megmutatkozik, hogy az Oculus fő rémítőfaktorát a film nyelvébe építi bele. Nem a történetbe, hanem a vágásba. Hogy tisztázzuk: van egy nagyon gonosz tükör. Több száz éve szopatja az emberiség azon részét, akik képesek nyomasztó antik tükrökre áldozni a pénzüket. Olyan, mint egy élőlény (valószinűleg az is), saját bioritmussal, szokásokkal és túlélési ösztönnel. Előbb-utóbb megöl mindenkit, aki a közelében tartózkodik, mégpedig úgy, hogy befolyásolja áldozatai percepcióját a valóságról. Magyarul: azt látod, amit láttatni akar. Az eredmény: általában öngyilkosság. Egy testvérpár, akiknek szülei a tükör áldozatául estek, felnőttként bizonyítani akarják, hogy a tükör egy lény, és mellékesen el akarják pusztítani (többen póbálták, eddig senkinek sem sikerült). Erre a kísérletre egykori családi házukban kerül sor.

 Ezzel párhuzamosan a film elkezdi kibontani, mi történt a házban, mikor a testvérpár még gyerek volt, hogyan végzett szüleikkel a tükör. Az első félidőben még viszonylag nyugdíjas a tempó: világos, melyik jelenet mikor játszódik. Amint viszont Flanagan hozzászoktat minket a két idősík közötti ugráláshoz, rálép a gázpedálra, és elkezdi összeolvasztani azokat, gyakorlatilag minden vágás más időben játszódik, a film így teremti meg a néző számára azt az állapotot, melyet a tükör teremt a szereplők számára: az ismerős zavar állapotát, amikor biztos vagy abban, hogy érted, amit látsz, hogy aztán egy pillanattal később kiderüljön, a legkevésbé sem. Az Oculus így annak a rettenetéről szól, ahogy saját érzékeink és emlékeink fölött elveszítjük a kontrollt, és a világot másnak hisszük, mint amilyen valójában.

Emellett a színészi játék elég szegényes, a soundtrack nem túl jó, a játékidő pedig túl hosszú. Ahogy mondtam, a széles közönség hortyog. Van viszont egy olyan réteg, ami pontosan azt érti horror alatt, amit az Oculus mutat. Az Oculus, csakúgy, mint az Absentia, koncepcionális szinten rémisztő, kivitelezésében viszont nem követi a megszokott horrorsémákat, emiatt sokan unalmasnak fogják tartani. Bár a viszonylag alacsony büdzséből Flanagan kitapossa a maximumot, mégsem képes átlagon felüli produkciós értékeket helyezni a filmbe. Emiatt az Oculus, bár idővel minden bizonnyal egy szűk kör kultuszfilmje lesz, nem valószinű, hogy most képes meghódítani a nézőket. Emellett Flanagan a műfaj egyik nagy reménysége továbbra is, következő filmje, a Somnia premierjéig pedig a magam részéről vágom a centit. 

6/10