(Erről az egész klasszikus hétről, illetve a posztok összesítője.)

Nem tudom miben van nagyobb kettősség: abban, hogy ez a produkció egyszerre tragikusan rossz és egészen jó, vagy hogy a világ egyik legjobb háborús filmjének rendezője egy ilyen borzalmat volt képes összehozni nem is olyan sokkal később. Mindenesetre Oliver Stone, aki napjainkban összeesküvés-elméletes dokusorozattal szórakoztatja magát (és azt, aki még kíváncsi rá), már szűk 20 évvel ezelőtt is inkább csak magát szórakoztatta. 

Mickey (Woody Harrelson) és Mallory (Juliette Lewis) hányattatott sorsú szerelmesek, akik azzal töltik a napjaikat, hogy embereket ölnek, csak a szórakozás kedvéért. "Hőseinket" hamarosan a média is felfedezi, ezzel csak még jobban adva alájuk a lovat. 

A film két teljesen ellentétes képet mutató részből áll. Az első egy óra a szürreális pillanatokkal, rajzfilmes bevágásokkal, átszínezett képekkel és az össze-vissza forgatott kamerával arról tanúskodik, hogy Stone azt gondolta, ha valami kellően egyedi, az egyből művészi és kiemelkedő is lesz. (Avagy "ha már arról nem fognak emlékezni rá, hogy jó, legalább emlékezzenek rá".) Sajnos azonban, mint sok esetben, itt sem jelentett ez mást a végeredmény szempontjából, mint hogy egyedi lett, de élvezetesnek vagy látnokinak semmiképpen nem mondanám.

A második óra viszont már egy sokkal egészségesebb és értelmesebb képet mutat, ami nem kis részben köszönhető Tommy Lee Jones és Robert Downey Jr. szenzációs alakításainak. Ezzel együtt arról is meg vagyok győződve, hogy Tarantino eredeti elképzelései itt kaptak nagyobb teret, egyértelműen látszik a keze nyoma ezeken a jeleneteken, így válik szépen lassan egy hozzá méltó módon szórakoztató filmmé ez a darab. Sajnos azonban sokkal alapvetőbb problémák is vannak itt, mint hogy Tarantino néhány ötlete meg tudja menteni.

Elsősorban az, hogy két ennyire elviselhetetlen főhőssel még egy Disney-mesét is kínszenvedés végignézni, hát még az öncélúan művészkedő Oliver Stone drogos tripjét. Akármennyire is bírom Woody Harrelsont, nagyjából 20 perc után mielőbbi halálát kívántam neki és csajának. De legfőbb baj az, hogy ez az egész mű egy olyan üzenetnek van alárendelve, amely minden szatíra klasszikus hibájába beleesik: annyira a szánkba akarja rágni a mondanivalót, hogy közben elfelejt szórakoztatni. A néző pedig kétségbeesetten próbálja hajtogatni, hogy "oké, megértettem, csak ne kelljen még egy órát végignéznem ebből a hulladékból".

Még szerencse, hogy pont ezen a ponton talál magára a film, de összességében jobb lett volna, ha egy betépett filmstáb mindennapjai helyett az első felében is mondjuk az azóta jól bevált tarantinoi hangulatot kapjuk. Mert így a mű legnagyobb üzenete az, hogy a kábítószerek veszélyesek, főleg, ha valaki rendezőként dolgozik.

5,5/10