Kevés sorozatról tudnám elmondani, hogy olyan következetes és koncepciózus lenne, mint a Dexter. Persze ehhez először túl kell látni a sokszor esetleges és felesleges (vagy csak annak tűnő) mellékszálakon, az eleinte nehezen kibontakozó történetvezetésen (évad elején mindig úgy kell átrugdosnom magam részről részre) és a történetvezetésben ismétlődő mintákon. Ez a szezon is hozta a sorozat karakterisztikusságait, ugyanakkor észrevehető, hogy az írók már több kockázatot mertek vállalni, és egyre inkább olyan irányba merészkednek, ahol már nincs visszaút, hogy talán egy év múlva végső lezárást kapjon a történet.
A 6. évad egy nagyon régóta esedékes, és a Dexter történetének egyik legkomolyabb cliffhangerét szállította le, és ezzel bizony komoly feladatot adtak maguknak a készítők. Abból a szempontból talán értelmetlennek is tarthatjuk, hogy az egyetlen reális opcióként jó pár epizódot szenteltek arra, hogy ezt tulajdonképpen lenullázzák és elbagatellizálják. (Na nem mintha nem ez történne minden sorozatban a nagy durranásnak szánt évadzáró cliffhangerek után.) Viszont az első részben rögtön jó pár szálat felvillantottak, úgyhogy csak kapkodtuk a fejünket. És még jobban kapkodtuk a fejünket, amikor ezeket elkezdték meglepő gyorsasággal elvarrni. Általában hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy egy sorozatgyilkos és egy másik vendégszereplő adja az évad fő keretét, de ezúttal bizony az írók rendesen keresztülhúzták a számításainkat egyrészről a sok karakterrel, másrészről az ideiglenes és végleges kiiktatásukkal, amely sokszor a legváratlanabb pillanatokban következett be. Néha mégis úgy éreztem, hogy ez az egyébként fordulatos ide-oda csapkodás a komoly kibontakozás és mélység rovására megy, és éppen hogy az értelmes időkitöltés hiányát jelzi ez. Bár egy logikai rendszerben végül tulajdonképpen minden játékperc a helyére került, azért mégis kicsit átverésnek érezhetünk néhány rövidre zárt sztorit.
Bár mint említettem, kétségkívül merészebb húzásokat láthattunk a képernyőn, mint idáig bármikor, nagy vonalakban nem változott a sorozat. Még mindig nincs évadok közötti átívelés, így az egyes problémákról és karakterekről tudjuk, hogy előbb-utóbb lezárásra kerülnek (bár most az "előbb" verziók szállították a meglepetéseket), és emiatt kissé kiszámíthatóvá válnak. Az első epizódok megint alapvetően nehezen tartottak izgalomban, rendre előfordult, hogy a Dextert a vele egyszerre érkező Homeland és Walking Dead után néztem meg. Valamint az előző szezon után nekem mindenképpen hiányzott egy karakteres főgonosz, bár Ray Stevenson remek volt és minden tőle telhetőt megtett, számomra Colin Hanks borzongató jelenlétét a vásznon még megközelíteni sem tudta.
Ugyanakkor ami szintén nem változott, az a remekbe szabott párbeszédek, belső monológok, kiváló színészi alakítások és a karakterfejlődés határozott irányítása (és talán ennek az iránya hozta a legnagyobb meglepetéseket), amely az évad második felében ismét elkezdte csúcsra járatni a sorozatot. És ebből a szempontból (sőt, tulajdonképpen minden szempontból) a zárórész pedig kifejezetten zseniális is volt. Kétségkívül nagy erőssége tehát a sorozatnak, hogy egy évad bármennyire nehezen is indul, annál jobb lesz a végére, és tulajdonképpen minden addigi botladozást és bizonytalanságot elfeledtet.
Ez a szezont tehát felfoghatjuk egy érdekes kísérletként is, valószínűleg volt, akinek nem tetszett a hektikus szerkesztés, ugyanakkor még mindig vitathatatlan, hogy ezek csak körülmények, amelyek mellett a Dexter rendre remekül találja meg végső soron a saját hangnemét. Ráadásul ezúttal a lezárás is azt sejteti, hogy semmi nem lesz olyan, mint régebben, és elkezdhetünk felkészülni arra, hogy egy év múlva minden véget ér.
