A Falling Skies egyike volt azoknak a sorozatoknak, amelyeknek nagy várakozással ültem neki, de annál nagyobbat kellett csalódnom bennük. Az alapvetően pozitív felütést (amihez hozzájött, hogy a posztapokaliptikus témákat mindig is szerettem) egy erősen középszerű folytatás, és egy már-már szánalmas évadzárás követte. Szerencsére azonban ez a producerek figyelmét sem kerülte el, így az írógárdában komoly változásokat eszközöltek. Ez volt az egyetlen ok, ami idén nyáron is a képernyő elé ültetett.

Az új szerzők különösebben nem is foglalkoztak az évadzáró cliffhangerrel (nevezetesen, hogy Tom Mason önként az idegenek fogságába vonul), egy kis közjáték után egyből visszadobták a 2. ezred kötelékébe. Persze az űrlényeknél eltöltött 2 hónap nem marad nyom nélkül, felvetődik, hogy Tom esetleg idegen befolyás alatt áll, ráadásul eközben a bostoni események nyomán az egységnek folyamatosan menekülnie kell az életben maradásért.

Az első két epizód kielégítő minőséget hozott, a harmadikban pedig feltűnt az egész évadot többé-kevésbé meghatározó átívelő szál, amellett, hogy még mindig többnyire epizodikus jelleget öltött a sorozat. A karaktereket is sikerült végre folyamatosan szerepeltetni, fejleszteni, ami szintén előrelépés volt az előző évad teljesen véletlenszerűen kialakított drámáihoz képest. Ezúttal elsősorban Ben volt a középpontban az évad során, és nagyjából ő is (és Connor Jessup kifogástalan játéka) vitte a hátán a történetet, ami nagyon durván kiütközött, amint máshova került a hangsúly. Nem mondanám természetesen ennyire egyszereplősnek a sorozatot, azonban ez megmutatta minden pozitívum mellett a sorozat egyik legnagyobb baját.

Míg az 5-6-7. rész környékén még tulajdonképpen azt is lehetett mondani, hogy a Falling Skies jó sorozattá érett, utólag nézve azt mondanám, hogy mindez inkább csak az írói ihletettség szerencsés együttállásának volt a következménye, és mondjuk a 6. epizód misztikumát, küzdelmeit csak véletlenül találták el nagyon. Ugyanis az évad zárásában újra előkerültek a sorozat gyermekbetegségei, teljesen bevezetetlen ötletekből gyártottak konfliktusokat, szánalmas dialógusokkal megspékelve, miközben a karakterek klisészerű egymondatosokkal vitték volna előre a történetet. Gyakorlatilag 2-3 rész leforgása alatt a minőség átment "király"-ból "szánalom"-ba, és ezt még tetézte (a cliffhangert leszámítva) a minden tekintetben középszerű szezonzárás. Egyértelműen meglátszott, hogy hiányzik egy ember a készítők közül, aki átlátja az egészet, és tudja, hogy hova tart a széria. A karakterdrámák és a történet addig működtek jól, amíg ki nem fogyott belőlük a szufla, utána pedig teljesen tanácstalanul állt mindenki, hogy végül borzalmas erőlködéssel nagy nehezen véget vessenek a szezonnak.

Alapvetően tehát bármennyire is jó dolgokat alkottak néha a készítők, egyszerűen ilyen koncepciótlanul lehetetlen (high-concept) sorozatot írni, sokszor volt az az érzésem, mintha az adott rész írója elé csak letették volna az előző epizód forgatókönyvét, azzal a felkiáltással, hogy "Akkor írj ehhez 45 percnyi folytatást!". Hardcore rajongóknak még tudom ajánlani a Falling Skiest, de sajnos bármekkora javulást is mutatott a második évad, a legalapvetőbb dolgoknál még mindig sok sebből vérzik ez a széria.