Elvis
Ahhoz képest, hogy mekkora ikonnak számít mind a mai napig a Király, igazán nagyszabású filmet még nem láthattunk az életéről. Próbálkozások voltak ugyan, de ezen alkotások vagy a feledés homályába merültek, vagy csak szimplán nem érték el azt az ingerküszöböt, aminek köszönhetően maradandó élményként élt volna az emberek emlékezetében. És ha valakinek, akkor Elvisnek kijárt már egy ilyen megtiszteltetés.
A filmet a meglehetősen sajátos stílusú és öntörvényű Baz Luhrman rendezte, és ez minden pontján érződik az Elvisnek. Az intenzív, dinamikus vágás, a gyors párbeszédek, a már-már giccsbe hajlóan túlzó jelenetek mind a direktor kézjegyei, ami valamilyen szinten mégis passzol a néhai zenész életművéhez. Elvégre kiről csináljanak egy ilyen stílusú filmet, ha nem Elvisről? Ugyanakkor ez a sajátos látásmód az, ami rányomhatja a bélyegét az élményre. A Luhrman-élményt nehéz megszokni, ami leginkább a film első 10 percében válik hangsúlyossá, ami annyira intenzív és ingergazdag, ami után úgy éreztem, hogy a kevesebb több elvet kellene előnyben részesíteni. Persze meg lehet arról az oldalról is közelíteni, hogy mennyire üdítő dolog az, hogy végre nem egy patikamérlegen kimért, sztenderd életrajzi filmet kapunk, de Luhrmannek nem sikerült megtalálnia az aranyközéputat. A játékidő hossza pedig tovább ront a helyzeten. Hiába látványos és figyelemfelkeltő, amit látunk, a film borzasztó önismétlővé válik egy idő után. Egy ponton már az az ember érzése, hogy az égvilágon semmi különbség nincs az egyébként rettentően sok koncertjelenet között. A csendesebb periódusokban pedig szembetűnően nem tudták mivel kitölteni a játékidőt.
Azt el kell ismerni, hogy Austin Butler kiköpött Elvisként jelenik meg a vásznon, valószínűleg a 2023-as Oscar-mezőnyben is számolni kell vele. A kritikák ellenére még mindig azt mondom, hogy ez egy jó és érdekes film, de benne volt egy sokkal marandandóbb, zsigeribb élmény lehetősége is. Úgy vagyok ezzel az alkotással, mint Elvis munkásságával: sosem éreztem igazán magaménak, de a távolból figyelve mindig megadtam neki a tiszteletet.
DC Szuperállatok Ligája
Emiatt a film miatt döntöttem úgy, hogy villámkritikát szeretnék írni, ugyanis ha vért izzadnék, sem tudnék sokat mondani a DC Szuperállatok Ligájáról. Izgatottan vártam, hogy mi sülhet ki egy DC-s, állatos animációs filmből, még abban is láttam potenciált, hogy egy LEGO-kaland-szerű, meta poénokra épülő, szórakoztató mozi lesz ebből, ám ez csak részint valósult meg. Valóban akadnak remek pillanatai a filmnek, legyen szó akár néhány jól elkapott humorforrásról (DC utalások, 4. falat döntögető megnyilvánulások, felnőttesebb viccek), ugyanakkor az volt az érzésem, hogy ez a film képtelen kitörni a családi animációs film nyújtotta komfortzónából. Minden pazarul időzített poénra jut legalább 2, borzasztóan ostoba és gyermeteg gag, és a kettő semmilyen módon nem fért meg egymás mellett. Ezen kívül a dramaturgiában sem tud semmi egyedit vagy meghökkentőt adni az alkotói brigád. Nincsenek váratlan fordulatok, nincsenek olyan cselekményszálak, amelyek a kliséktől eltérve vinnének színt az összképbe. Így a végeredmény sajnos nagyon izzadságszagú és középszerű lett. Azt nem tudom elvitatni, hogy egy nagyon aranyos és kedves film a DC Szuperállatok Ligája, ugyanakkor ez a legnagyobb hátránya is, hogy nagyon aranyos és kedves. Ez egy teljesen átlagos családi film, aminek vannak fellobbanásai, de nagy lángra nem tud kapni.
