Mindig is haladó szelleműnek gondoltam magamat. Az újítások és az eddig még nem használt eszközök sohasem jelentettek problémát nekem. Hiszem, hogy egyetlen dolog állandó csak a világon, az, hogy minden változik. És végső soron a fejlődés és az újító szándék az, amely előre viszi az emberiséget. Az én generációm már nem teheti meg azt, amit a szüleim vagy a nagyszüleim. Mondjuk, úgy 30 év múlva nem mondhatjuk majd azt egy új dolgokra, hogy ez már engem nem érdekel, mert már öreg vagyok. Minket már senki nem fog megvárni, ha nem tartjuk a lépést, bizony. élhetetlenné válik az életünk. Ez a vízió ijesztő lehet, tudom, de igazából mindig is erre készültünk. Hiszen, én legalábbis, az iskolában mindig azt hallgattam, hogy az élet egy folyamatos tanulás. Nos egy ilyen leckét adott most nekem Martin Kay legújabb könyve. A dologhoz hozzátartozik, hogy nem túlságosan rajongok az e-bookért. Tudom, hogy ezt az innovációt is érdemes beépítenem a mindennapjaimba, és hogy ez a digitális lehetőség sem ördögtől való. De valahogy én a könyvek intimitását nem érzem az érintőképernyők sterilitásában. De jelen helyzetben muszáj volt megbirkóznom ezzel a fóbiámmal, hiszen a Titkok útvesztője című kötetet a szerző elektronikus formában biztosította a számomra. Nem volt hát mit tenni, feleségem tabletjével felszerelkezve hozzáfogtam, hogy az olvasás egy újfajta élményét tapasztaljam meg az Eastern második részének pixel lapjain.

Yuko és Vajk a két bátor kalandor együtt szeli át az Urál múltat őrző tájait, hogy beteljesíthessék bosszújukat. Eddig soha nem látott ellenségek, és a múltjuk féltve őrzött titkai állnak az útjukban. De mindennek a végén ott vár rájuk a közös ellenség, a gyűlölt Corben, a rettegett zsoldosvezér, aki mindkettőjük életét megkeserítette. Vajon a két fiatal tényleg beteljesül, ha bosszúhadjáratuk végére érnek? Tovább tudnak lépni ragaszkodó múltjuk árnyain? Lehet vajon közös jövőjük? Vagy arra ítéltettek, hogy örökké hazudjanak egymásnak és a világnak? Képesek lesznek túllépni mindenen, hogy végre egymásnak élhessenek?

Elsőként mindig a kötet külső formáját szoktam bemutatni ebben a bekezdésben. De fentebb írt okokból, ez most egy kicsit másként fog alakulni. Talán a nyomtatott példányban is feltűnt volna az a betűtípus, melyet fehéren világító kijelzőn is kellemes volt olvasni. A kötet illusztrátorának, Megyeri Manónak is jár az elismerés. Sikerült megtartani az első részben már megismert, manga elemekkel operáló képi világot, amely igazán jól illik a történethez. Kifejezetten jó helyre kerültek a megrajzolt jelenetek. Egyik sem tolakodó, éppen akkor ad egy kis pluszt az olvasáshoz, amikor arra az olvasónak szüksége van. A történet rövid fejezetekre osztása pedig ad egy egészen kellemes tempót a szövegnek. Ha az embert elkapja az olvasás lendülete, hamar elrepül a több mint 350 oldalas cselekmény.

A történet első része óta – melyről írtunk már korábban – igazán sokat fejlődött a bekezdés-díjas szerző írói stílusa. A Titkok útvesztőjében igazán új módszerekkel kísérletezik, és ez nagyon jó választás volt. A különböző idősíkokon játszódó történetvezetés igazán jót tett ennek a kötetnek. A múlt megismertetésével Martin Kay tovább építi a történet világát és emellett mesteri módon ruházza fel motivációval és jövőbeni célokkal a főszereplőket. De emellett az idáig kevésbé ismert mellékszereplők is komoly hátteret kapnak. Személyes kedvencem a lövész rövidke múltbéli epizódja volt. Ez a karakter már az első kötetben is felkeltette a figyelmemet és titkon remélem, hogy a folytatásban még nagyobb szerephez jut a megfontolt mesterlövész. A visszaemlékezések egy jó része kétségkívül a két kalandor, Vajk és Yuko múltjával foglalkozik. De a múlt a regény posztapokaliptikus western világát is tovább tágítja. Az Urál hegység lábánál elterülő feudalista állam bemutatása valami félelmetesen jól sikerült. Sok fantasyben megszokhattuk már, hogy egy királyságot akkor igazán jó megismerni, ha nem épp egy trónviszály kellős közepén van az említett ország. Nincs ez máshogy ebben a kötetben sem. A történet végén megjelenő tanácskozással és ármánykodással teli jeleneteknél pedig igazán jól átjön a középkori hangulat, úgy hogy közben az udvaron egy rádiójel átjátszása folyik egy antennákkal teletűzdelt teherautóban, a háttérzenét pedig távoli puskaropogás adja. Ez az atomkor utáni feudalizmus borzasztóan jól működik ebben a történetben. Azonban nem kapunk mindenre választ, számos kérdés megválaszolatlanul marad, de ez jól is van így.

Annak ellenére, hogy a történet többet foglalkozik a világépítéssel, mint az előző rész, végig a karakterek vannak a figyelem középpontjában. A két kalandor igazi ismerősként fogadja az olvasót és végre ismét van lehetőségünk aggódni a két fiatalért. Igazán tetszett, hogy a két főhős ezúttal esendő szereplők, akik most már nem úsznak meg minden egyes vérre menő párbajt az utolsó pisztolylövéssel. A golyópazarló jelenetek száma is drasztikusan lecsökkent az első részhez képest. De nem kell aggódni, azért akcióban sincs hiány. Ezúttal viszont sokkal elemibb, vérre menőbb, súlyosabb összecsapásokról olvashatunk. Ilyen mondjuk Vajk kocsmai verekedése rég látott ismerősével vagy a temetőben zajló események. Mégis főhőseink az igazi párbajt saját magukkal vívják. Ugyanis Martin Kay szinte soha véget nem érő golyózáporát a második részben felváltotta a belső vívódás és terjedelmes monológok sora. Zseniális módon ezek az önreflexiók adnak igazán élt Yuko és Vajk karakterének.

Különleges módon a Nakamura lány ment végbe a legnagyobb karakterfejlődésen az első részhez képest. Borzasztó látni, hogy mit tesz a titkolózás a lány belső világával. Be kell valljam a történet során a vörös cowgirl flesseivel nem tudtam mit kezdeni. A kisasszony több olyat is lát a történet során, amely nincs ott vagy éppen nem úgy van, ahogyan ő érzékeli. Ez a fajta zavarba ejtő állapot a múlt megismerése során érthetővé válik, hiszen ez a fiatal lány olyan dolgokon ment keresztül, amely bárkinek megkezdené az elméjét. Mindennek tetejébe a leány még bele is szeret nővére volt barátjába. Hát igen, nem egyszerű a revolver hősök élete. Ha már hősök, akkor nem szabad elfeledkeznünk a történet szépfiújáról, Vajkról. A magyar származású főhős ebben a részben is az igazi macsó, aki minden helyzetből képes kivágni magát és partnerét. Egészen addig megmarad ez az image, amíg bele nem látunk az ő belső harcaiba is. A szépfiús álarc mögött bizony kérdésekkel és bizonytalansággal teli férfi van, aki nem tudja, meddig bírja még a hős szerepét. Kettejük évődése a könyv lapjain igazi fájdalmas kínlódás. Az a fajta érzés, amikor a kellemes karácsonyi limonádé film végéig arra vár a néző, hogy mikor csattan el az a bizonyos csók. Egy biztos, a kötet kalandor párosa hibáik leleplezése után is szerethető karakterek maradnak, akikkel az ember szívesen kalandozna egy rommá lőtt világ kellős közepén. 

Az kétségtelen, hogy ez a kötet az eddigi legnagyobb erőbefektetéssel építi a szerző világát és ezt képes úgy tenni, hogy azzal nem untatja az olvasót. Ennek ellenére a cselekmény jelenében nem sok minden történik. Nem jutnak el a szereplők „A” pontból „B”-be. De egyértelmű irányt vesznek a harmadik kötet eseményei felé. Igazából egy kicsit hiányérzettel értem a kötet végére, a történet zárását még cliffhangernek sem nevezném. Inkább egy sorozatokra jellemző éles vágással ér véget a történet mesélés. Kellemetlenül rossz érzés volt, hogy a kötet szinte kiszakadt a kezeim közül és ott maradtam Yukoval a szakadó hóesésben. Az érzés ellenére ez egy zseniális húzás volt, mely már most megalapozta az érdeklődésemet a harmadik kötet iránt. Csak reménykedni tudok, hogy az író beváltja az ebben a részben tett kimondatlan ígéreteket. És egy igazán mindent felülmúló látványos folytatással meséli el, hogy fiatal kalandoraink miként élték meg bosszújuk beteljesedését.

8,5/10

A könyvet a Twister Media kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.