Meg lehet érteni a legyintést a cím láttán. Már megint egy Nyomorultak-feldolgozás? Az idei Oscaron vált világszerte ismertté a neve, mely arról hírlett, hogy a végül nyertes Élősködők vetélytársa lehet. Mint kiderült, Ladj Ly üres kézzel tért haza a gáláról, de csalódásra semmi oka, ugyanis sikerült vászonra varázsolnia az évtized gettófilmjét. Tehát szeretnék eloszlatni minden előítéletet: a Nyomorultak nem egy irodalmi remek újrafilmesítése, hanem egy ízig-vérig eredeti dráma, ami megérdemelten szállt be az Akadémia díjáért folyó küzdelembe.
Ly fogta a nézőt és berántotta egy olyan Párizsba, amit ritkán lát az ember. Ebben a fővárosban farkastörvények uralkodnak, és a biztonsági szerveknek alkalmazkodniuk kell ezekhez. Nem szabad gyengének lenned, és tartoznod kell valahova, különben véged. Ide kerül a vidéki rendőr Ruiz (Damien Bonnard), és már az első bevetésén szembesül a környék szegénységével és kegyetlenségével. Két társa, Chris (Alexis Manenti) és Gwada (Djebril Zonga), már kellő rutinnal rendelkeznek, hogy többé-kevésbé kivívják a nekik járó tiszteletet a gengszterek körében. Megkérdőjelezhető az, hogy mennyire felel meg a rendőri magaviselet szabályainak az a viselkedés, amit az utóbbi kettő tanúsít, de látszatra hatásosnak bizonyul. A „rend” viszont egy szempillantás alatt felborul egy felelőtlen fegyverelsütés következtében, és ennélfogva a tekintélyen is csorba esik, melynek beláthatatlan következményei lehetnek.
Két szálon fut a cselekmény, a rendőrök és a gettóban élők szemszögéből. Mindenki alárendeltje valakinek, a másiktól való függés határozza meg ezt a környéket. A legtöbb gettóban történő borzalom mindig olyan távolinak tűnik, mert a leghírhedtebb helyek mégis a tengerentúlon vannak. Azonban a Nyomorultak felrázza a nézőt, és szembesít, hogy nem kell több ezer kilométert menni azért, hogy ilyet lássunk.
Ruiz-t már első nap próbára teszi az itt található romlottság, de ő mindent megtesz azért, hogy felülemelkedjen. Nem hagyja, hogy ő is rendőrjelvényes bűnöző legyen, csak mert a körülmények szemlátomást azt követelik meg. Azontúl, hogy egyáltalán ép bőrrel megússzon minden percet, szembe kell szállnia két társával is, akik mindenáron be akarják őt törni. Kinek van itt igaza? Az idealista újoncnak, aki méltóságát megtartva igyekszik végezni a munkáját, vagy a hatékonyabb módszert űző, de morális szempontból annál inkább megkérdőjelezhető társainak? Mindenképpen hangsúlyozza a film a tekintély kérdését, de azt is láthatjuk, hogy az milyen könnyedén meginghat és így életek kerülhetnek veszélybe. Bekúszik a bőrünk alá és egy percre sem hagy felengedni, mert azonkívül, hogy kiszámíthatatlanok a motivációk, vakmerő is mindenki. Az emberélet itt jelentőségét veszti, csupán érdekek és ellenérdekek játékszere.
A történet során fel-feltűnnek katartikus pontok, amik adnak egy ráadás-gyomrost a nézőnek. Nem elég, hogy végig odaszegez a képernyőhöz (vagy a vászonhoz), de még ezt is képes időnként megugrani. Ez az intenzív történetmesélés majdhogynem végig kitart, viszont a legutolsó jelenetnél kicsit félrecsúszott. Olyan pontnál fejezték be, ahol még nem kellett volna annak ellenére, hogy a legtöbb mai film vesztét az okozza, hogy időt tekintve túllő a célon. Itt azonban egy letisztultabb véget vártam, aminek nem kell feltétlen minden felvetett kérdésre választ adni, de egy végkonklúziót nem ártott volna levonni. Mondhatjuk úgy is, hogy a „bízzuk rá a nézőre”- módszer ennél a filmnél sajnos nem igazán működött.
Ettől függetlenül egy kiváló alkotásról van szó, ami színt vitt a mozimentes mindennapokba. Nagy szükség van hasonlóan őszinte, merész és lebilincselő filmekre, mert így épülhetünk és formálódhat a világlátásunk, amellett, hogy kapunk egy bitang erős másfél órát.
9/10
A Nyomorultak teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis oldalán.
