Amikor az első hírek felröppentek, hogy Josh Trank legújabb rendezése a hírhedt olasz-amerikai gengszterről, Chicago királyáról fog szólni (akkor még Fonzo címen), de az életének utolsó szakaszáról, ráadásul Tom Hardyval a főszerepben... Nos, felcsigázta az érdeklődésem. Kifejezetten eredeti ötlet, egy remek színésszel, és egy olyan rendezővel, aki a blockbusterektől elvágva, minden bizonnyal jó nagy adag bizonyítási- és revansvágytól fűtve mutathatja meg, mit is tud, ha hagyják dolgozni.
Így csöppenünk bele Al „Fonzo” Capone utolsó hónapjaiba: a fiatalkorában szerzett szifilisz teljesen tönkretetette a börtönbüntetése alatt, így amikor kiengedték, már nem jelent veszélyt senkire. Floridai birtokán tartózkodva az FBI azonban még mindig megfigyelés alatt tartja a valaha volt rettegett maffiafőnököt – nem csupán a biztonság kedvéért, hanem egy időről-időre szóban előkerülő, 10 millió dollárnyi elásott pénz miatt is. Azonban Caponét nem csupán az gyötri, hogy nem emlékszik, hova tette, de a régmúlt árnyai sem hagyják nyugodni...
Minden ígérethez képest a Fonzo/Capone pont az a film lett, aminek nagyobb lett a füstje, mint a lángja, és különösebben sajnálni sem tudom. A film ugyanis a címszereplőjére koncentrál a leginkább: a mellékszereplőknek, mint az orvosát alakító Kyle MacLachlannek, a legjobb barát Matt Dillonnak, és a feleség Linda Cardellininek semmilyen tér sem marad, hogy kibontakozhassanak. Ráadásul a filmet sikerült leterhelni felesleges, igazából sehová sem tartó mellékszálakkal, így minden tekintet az elbutult, magatehetetlen Caponére vetül.
Tehát kvázi Hardy alakításán áll vagy bukik minden, aki viszont egyáltalán nem húzta be a féket: a film tónusához, témájához, és a többi színészhez képest bántóan ripacs. Mindent megcsinál, amivel a címlapokra lehet kerülni: rengeteg smink és maszk, olajozatlan ajtónyikorgásra emlékeztető reszelős hang, vastag olasz akcentus, többszöri bélsár- és salakanyag-ürítés, krákogás, hörgés – már csak a súlygyarapodás hiányzik a listáról... Ennyire rossznak utoljára a Venomban láttam, de Caponeként már-már Tommy Wiseau-i babérokra tör, és nem lepődnék meg egy Aranymálna-jelölésen sem.
Bizonyos szinten már elviselhetetlen lenne a súlyos demencia öncélú ábrázolása, és ahogy a színész minden igyekezetével le akarja uralni a vásznat mindenki elől, de még ezzel sem lett különösebben provokatív, tabudöntögető, vagy legalább idegesítő a Capone. Egyszerűen érdektelen. Részben ez köszönhető a The Irishman c. filmnek is, ami szintén sallangoktól mentesen ábrázolta a gengszervéget, ugyanakkor ha egymás mellé állítjuk a kettőt, akkor is Scorsese filmje a jobb - és emiatt ha előtte is jelenik meg a Capone, akkor is maximum egy érdekes előörsként hivatkoznánk rá, nem mint a gengszterfilmek érdemi mondanivalóját lezáró filmként. És ez nagyban köszönhető a címszereplői alakításoknak.
Mindezek ellenére felcsillan egy jó film lehetősége. Egy-egy szekvenciában, egy-egy szemvillanásban, és tagadhatatlanul szerzői, nem kommersz alkotás. De ez nagyon kevés.
5/10
