Kiss Judit Ágnes Babaróka-sorozata az egyik kedvencem a kortárs gyermekirodalomból; nagy élvezettel olvastam az első (Babaróka ajándéka) és a második kötetet (Babaróka kertje) is. Nemrég jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában a sorozat harmadik darabja, amely szerkesztésmódjával és meséivel meglepetést okozhat az eddigi kötetek olvasóinak, azonban ezek a történetek is a már megszokott érzékenységgel és őszinteséggel nyúlnak a különböző témákhoz. Jobban követik a klasszikus mesei formákat, mint Babaróka eddigi történetei, izgalmasak és tanulságosak, igazán jól olvasható esti mesék, főleg gombarajongóknak.
Az eddigi két kötetben Babaróka mindennapjairól olvashattunk meséket, olyan szülő-gyermek helyzetekről, amelyek mindenkivel előfordulnak, és amelyekről Kiss Judit Ágnes nagyon éleslátóan, kendőzetlenül és egyszerűen tudott mesélni. Ez a kötet szakít az eddigi gyakorlattal: kerettörténetbe helyezi a meséket, és most nem Babaróka és Mamaróka a főszereplők, hanem különféle gombák, amelyekről Mamaróka mesél Babarókának. Babaróka aludni ugyanis nem szeret, az alvás előtti meséket viszont annál jobban szereti, és most azt kéri édesanyjától, hogy a gombákról meséljen neki, mert a kedvencei a gombák.
A kötetben hét mesét olvashatunk, és mindegyiknek valamilyen gomba a főszereplője (illatos fagomba, óriáspöfeteg, gyilkos galóca, kékhátú galambgomba stb.). A mese a mesében szerkesztésmód hatalmasra tágítja a szerző mozgásterét, mindazonáltal akik a hétköznapi szülő-gyermek viszonyról szóló történeteket várnak a kötettől, csalódni fognak. Babaróka csak annyiban szereplője a kerettörténeteknek, hogy ő mondja meg az aznapi mese témáját Mamarókának, Mamaróka pedig mesél. A mese főhősei valójában a gombák, akik különféle kalandokon és bonyodalmakon keresztül mindig valamilyen tanulsággal zárják az aktuális mesét.
Kifejezetten erénye a meséknek, hogy rengeteget megtudunk a különféle gombákról. Fontos, hogy hogyan lehet felismerni a gyilkos galócát, vagy hogy a termesztett és a mezei csiperke között valójában nincs túl nagy különbség. Ebből a szempontból nekem kicsit kilógott a többi közül a légyölő galócás történet, amelyben a gombász a galóca elfogyasztása után egyfajta Alíz Csodaországban-élményt él át. A mese nem szakad el annyira a realitás talajától, mint például a repülő gombás történet, így viszont furcsa hibrid jön létre, amelyből a gyerekek megtanulják, hogy bolondgombát enni nem jó ötlet, azt viszont nem, hogy valójában milyen hatással lehet rájuk. A galócát fogyasztó vaddisznónak a mesében pont a fizikai, és nem a mentális állapotát befolyásolja a gomba, ami nagyon félrevezető. Szerintem egy hallucináló vaddisznó írói szempontból ugyanannyi lehetőséget rejtett volna a mesében, és sokkal tanulságosabb lett volna a történet.
Egri Mónika rajzai ebben a kötetben is finomak és kedvesek, sőt, nekem most jobban is tetszettek, mint az eddigi két könyvben. Azzal, hogy itt már nem csak emberi környezetben élő rókákat (és néhány egyéb állatot), hanem erdőt, mezőt és antropomorfizált gombákat is megeleveníthetett, az illusztrátor lehetőségei is kitágultak. A gombás rajzai szerintem fényévekkel kifejezőbbek, mint a rókásak, olyan finom humor, emberiesség és elevenség látható néhány képen, hogy percekig tanulmányoztam őket.
A kötet meséinek legnagyobb erénye, hogy egyszerűek, kedvesek, és olyan helyzeteket mutatnak meg, amelyek a gyerekekkel is sűrűn megeshetnek. Kiközösítést, betegséget, csúfolódást, kalandvágyat stb., olyan érzelmeket bemutatva, amelyeket a kicsik is nap mint nap átélnek. Kiss Judit Ágnes emellett nagyon jól ír: a meséket egyszerűen jó olvasni, mert nyelvileg gördülékenyek és szépek, ráadásul izgulunk és drukkolunk a gombáknak, és a történetek végén minden jóra fordul. A Babaróka esti meséi szép, melegszívű és egyedi kötet, amelyet én nem csak a 3–6 éves korosztálynak ajánlok, hanem mindenkinek, aki arra vágyik, hogy egy történet jól végződjön.
9/10
A kötetet a Pagony Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
