Nem annyira menő, mint amerikai kollégája, de a története és a karaktere jóval izgalmasabb. Természetesen Alan Moore a garancia arra, hogy Britannia kapitány nem egy egysíkú szuperhős, a nem kicsit elborult sztori után pedig egyáltalán nem azon morfondírozunk, hogy vajon az ő hátsó fele is van-e olyan jó, mint az amcsi kapitányé, hanem inkább olyan sokkal fontosabb kérdéseken, mint sors, eleve elrendelés, vagy a multiverzumok megléte. Egyáltalán nem vagyok Alan Moore-szakértő, de már volt szerencsém néhány későbbi alkotásához, ezért feltűnt, hogy azokhoz képest ez az alkotás egy korai zsenge, ami az ő esetében azt jelenti, hogy nem egészen zseniális, csak kb. a felétől. Emberünk ifjonti hévvel megölte a főhőst az első részben, hogy aztán újraalkossa nemcsak őt, hanem az egész univerzumát, ami csak egy a többi közül. A brit mondakör olyan legendáját sikerült belevonnia a történetbe, mint Merlin (és a lánya, Roma), a legendás angol humor is a legmorbidabb helyen és időben tud megvillanni Moore tolmácsolásában. Senki se várjon könnyed szórakozást, ez bizony egy sötét hangvételű, időnként erősen drámai alkotás, amelytől a politikai felhang sem idegen (és amelynek pikáns aktualitást ad a brexit). Britannia kapitány igazából nem is szuperhős, hiszen inkább elszenvedője az eseményeknek, mint irányítója, egy sakkbábú csupán egy végzetes játékban, amelynek tétje az univerzum sorsa, és sokszor padlóra kerül (a szó fizikai és lelki értelmében egyaránt), azonban igenis lehet tisztelni azért, hogy mindent megtesz azért, hogy megmentse a világot (vagy amit ő annak hisz). Alan Moore virtuóz agymenését Alan Davis öntötte képi formába, lenyűgözően, kiválóan működik a kettősük, még úgy is, hogy mindketten pályájuk elején jártak, amikor ez az alkotás készült. Messze nem ez a legjobb Alan Moore-képregény, de kár lenne kihagyni az életünkből.

Egy párhuzamos Angliában a szuperhősöket megölték egy Fúria nevű kiberbióta segítségével, amely elpusztíthatatlan, és azonnal rászabadítják Britannia kapitányra, aki eredetileg azért érkezett a helyszínre, hogy segítsen Saturyne-nek egy dimenzionális probléma megoldásában. Aztán a hölgy pillanatokon belül eltűnik, a legjobb barátja a kezei között hal meg, ő pedig szembetalálja magát a legyőzhetetlen szuperhőskiiktató gépezettel. Meghal, de ez még csak a történet kezdete...

Az ember lánya még fel sem dolgozta, hogy egy szuperhőssel mínuszba kerül, amikor megjelenik Merlin, és a lányával együtt szó szerint újraalkotja a főhőst, nemcsak testileg, hanem lelkileg is, így mindjárt megtudhatjuk, hogyan lett Brian Braddock Britannia kapitány. Egy borzalmas családi tragédia után az ifjú tudós fizikus egy amulettnek köszönhetően lett szuperhős, és miközben iszonyú élményeket kell átélnie, fogalma sincs arról, hogy Merlin bábja. De nincs sok idő elmerengeni azon, hogy mekkora igazságtalanság ez, az események pörögnek tovább és miközben egyre inkább összekeverednek a párhuzamos univerzumok, mind jobban átlátjuk, milyen végzetes sakkjátszma részese főhősünk. Vagy mi magunk? Mennyire lehetünk irányítói saját sorsunknak és milyen aprócska pontok vagyunk az univerzum végtelenjében? Mi értelme van az életünknek, fejlődünk-e, átlátjuk-e a világunk nagyobb összefüggéseit, mennyire vagyunk tudatosak és mennyire hagyjuk befolyásolni magunkat? Izgalmas kérdések ezek, amelyeken jól el lehet gondolkodni.

Habár a főhős elvileg egy tudós elme, mégis inkább a fizikai erejével akarja legyőzni elsősorban az ellenfeleit, így nem csoda, hogy időnként meglepően brutálisan elagyabugyálják, a legextrémebb esetben saját párhuzamos univerzumbéli megtestesülései. De aztán persze jó szuperhőshöz méltóan a mindent eldöntő pillanatban összeszedi magát, de hogy mi lesz a meglehetősen elborult történet vége, azt természetesen nem árulom el. A főhősön kívül több karaktert is sikerült rendkívül érdekesre megalkotni, az én egyik nagy kedvencem Hadikutya volt, aki elvileg egy számító zsoldos, de aztán persze eljön a perc, amikor neki is dönteni kell, hogy a jók vagy a rosszak oldalán avatkozik-e be a végső küzdelembe. A női szereplők is meglepően összetettek ahhoz képest, hogy a '80-as években születtek, egyáltalán nem egydimenziós cicababák, nagyon is erős személyiségek, és meglehetősen veszélyesek is.

Akcióban sincs hiány természetesen, és az abszurd humor kedvelői sem maradnak hoppon, azonban mindezzel együtt nagyon is sötét hangulata van a képregénynek. Egy terror alatt tartott Angliát láthatunk, ahol a szuperhősöket koncentrációs táborokba zárják, és ahol mindenki csak éli az életét, de közel sem boldog. A politikai áthallás a brexit miatt eléggé érdekes, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő most a briteknek, de mindezzel együtt ez a képregény inkább elgondolkodtató, miközben szórakoztatni sem felejt el. Elsősorban Alan Moore-rajongóknak ajánlom, és mindenkinek, aki egy kicsit belefáradt az egy kaptafára készült Marvel-szuperhősökbe, és nem riad meg az angol humortól, valamint az elvontabb történetektől, az garantáltan emlékezetes darabra számíthat.

8/10

A képregényt a Fumax Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.