Egy komoly német tudós és egy laza, focimániás argentín. Az egyiküket a teológia érdekli, a másikat az emberek. De mindkettejük ugyanaz a célja: megreformálni az egyházat. Az egyiknek volt ereje lemondani a hatalomról, a másiknak volt ereje elfogadni azt. Az egyik pápa akart lenni, a másik nem. Mindketten kemény csatákat vívtak önmagukkal, de végül a hit érdekében lemondtak az egójukról. A többi pedig már az a történelem, amit most élünk: XVI. Benedek pápa lemondott (ilyen sem volt 700 éve), és azóta Ferenc pápa a katolikus egyház feje. De hogyan jutottunk idáig, mi volt az igazi oka annak, hogy Ratzinger bíboros átadta azt a hatalmat, amire oly régen áhítozott, egy olyan embernek, akivel szinte semmiben sem ért egyet? Miért vállalta mégis ezt a gyönyörű, ámde nagyon nehéz hivatalt valaki, akit sohasem érdekelt a pompa, a csillogás, hanem csak szolgálni akart? A válasz meglepően egyszerű: más-más úton ugyan, de mindketten felismerték, hogy ebben a zaklatott világban az embereknek szüksége van biztos lelki támaszra, és ezt a katolikus egyház csak akkor tudja megadni nekik, ha feléjük fordul és megtisztul a felesleges sallangoktól, valamint szembenéz a hosszú ideig szőnyeg alá söpört problémákkal. Ferenc pápa napjainkban is vívja azt a csatát, amelyhez  XVI. Benedeknek nem volt elég ereje. Hithű ateistaként nagyon szurkolok a jelenleg regnáló egyházfőnek, akit eddig is nagyon szimpatikusnak találtam, és sok újdonságot megtudhattam róla ebből a filmből, de megtanultam tisztelni Benedeket is. Bár nagyon fontos hitbéli és erkölcsi kérdéseket vet fel ez az alkotás, és megmutatja a két pápa emberi arcát is, egy hajszállal ugyan, de mégis elmarad a katarzis. Ha egy kicsit visszavettek volna a vizualitásból, és egyszerűen csak hagyták volna beszélgetni ezt a két embert, sokkal erősebb lehetett volna az összhatás, de így is egy tartalmas filmhez van szerencsénk. Ráadásul két remek színészi alakításnak is örülhetünk, a show-t ugyan elviszi Jonathan Pryce (aki annyira átlényegül Ferenc pápává, hogy a végén szinte észre sem vesszük, amikor az igazit látjuk), de azért Anthony Hopkins-t sem kell félteni, a szerephez illő visszafogottsággal mutatja meg nekünk Benedek pápa személyiségét.

Jorge Bergoglio bíboros (Jonathan Pryce) Rómába érkezik, eredetileg abból a célból, hogy a XVI. Benedek (Anthony Hopkins) engedélyét kérje a visszavonulásához. Azonban legnagyobb meglepetésére az egyházfő nemhogy nem tesz eleget a kérésének, hanem hosszú beszélgetéseket folytat vele, amelyek döbbenetes végkifejlethez vezetnek...

A Vatikán titkaiba mindig izgalmas betekinteni, egy pápaválasztás, vagyis konklávé folyamatába annál inkább, a pápák lelkivilágába pedig főleg. Olyan pedig még tényleg nem volt évszázadok óta, hogy egy pápa önként mondjon le a tisztségéről (persze hivatalosan egészségügyi okokból, de azért ne legyünk naivak, ennek ennél sokkal súlyosabb oka volt), naná, hogy kifúrja az ember lányának oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehetett a háttérben? Nagyon jó a témaválasztás, adott két teljesen különböző ember, akiknek a katolikus egyház érdekében mégis meg kell találniuk a közös pontot. Óriási dráma ez, amelynek az aktualitását az egyház válsága adja meg, kár, hogy egy kicsit elvétették az arányokat az alkotók, amikor a két főszereplő bemutatásakor erősen Ferenc pápára koncentráltak (ami valahol érthető, hiszen jóval színesebb egyéniség, mint Benedek), kevesebb jóval több lett volna.

Mert valóban rengeteg érdekes dolgot tudunk meg Bergoglio bíborosról, aki már megkérte egy lány kezét, aztán mégis a papságot választotta hivatásul, imádja a focit és a tangót, és a katonai diktatúra idején rossz döntéseket hozott, de akkor is túl sokat időzünk az ő múltjánál, miközben Ratzinger bíboros ilyen szempontból látványosan háttérbe szorul. Szerintem simán ki lehetett volna hagyni ezeket a múltbeli jeleneteket, mert ezek látványosak ugyan, de jóval üresebbek, mint a két főszereplő szópárbaja. Két világnézet csap össze, a konzervatív és az emberközeli, mindketten látják a hibákat, de amíg egyik az elméleti síkon foglalkozik velük, a másik a mindennapi, gyakorlati életben. Benedeknek minden vágya az volt, hogy pápa lehessen, de tudja, hogy a jelenlegi helyzetben Ferenc többet tehet az egyházért, ezért hatalmas lelki nagyságról tanúságot téve lemond és átengedi a terepet annak, aki olyan szeretettel tud az emberek felé fordulni, amire ő személyiségénél fogva képtelen.

A magvas beszélgetések mellett olyan emlékezetes jeleneteket is kapunk, mint amikor a két pápa békésen pizzázik a Sixtus kápolna sekrestyéjében, vagy a közös meccsnézés. Lehet, hogy hatásvadász húzások voltak ezek az alkotóktól, de lássuk be, kellett egy kis szusszanás a hitbéli viták után, a coolságfaktorról nem is beszélve. A vehemens Ferenccel könnyű szimpatizálni, a visszafogott Benedeket már nehezebb megkedvelni, azonban mire felszáll a fehér füst, hozzá is is sokkal közelebb kerülünk. Ugyanakkor megismerhetjük a népszerű pápa sötétebb oldalát is, vagyis közel sem olyan fekete-fehér jellem egyikük sem, mint amennyire elsőre tűnnek, és pont ettől lesz izgalmas kettejük vitája.

A valós alapokon nyugvó történeten túl a két főszereplő, Jonathan Pryce és Anthony Hopkins miatt érdemes elsősorban megnézni ezt a filmet. Bár az előbbi viszi a prímet, az utóbbi is kiváló alakítást nyújt, mindkettejüknek méltán kijárt a Golden Globe-jelölés. Nem korszakalkotó alkotás, arra azonban tökéletesen alkalmas, hogy a karácsonyi szünet csendjében elmélázzunk Istenről, az egyházról, hitről, erkölcsről, és az emberi lélek összetettségéről. Nagyon aktuális, ugyanakkor mégis egyetemleges mondanivalót hordoz a film, még akkor is, ha az alkotók nem nyúltak túlságosan mélyre, ezért a katarzis elmaradt, viszont elgondolkodtatnak, ami a sajnos mostanában általános látványos, de középszerű alkotások tengerében nagyon jól tud esni a néző lelkének.

8/10

A két pápa teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.