Szeretem a macskákat és szeretem a kisregényeket, így Genki Kawamura könyve tökéletes választásnak tűnt. Ráadásul a főszereplő előtt megjelenik az ördög, aminek mindenféle irodalmi megtestesülése nagyon érdekel, ennek ellenére sajnos a történet mégsem tudott közel kerülni hozzám. Pedig az élet értelmét kereső, a veszteségeken keresztül emberi életutakat felrajzoló rövid kis könyv nagyon ötletes, az olvasó végig azon gondolkozik, mi az, amit ő eltüntetne a világból, ha egy nappal meghosszabbíthatná az életét.
A kötet naplószerűen épül fel, hétfőn kezdődik, amikor főhősünket meglátogatja az ördög. A narrálás E/1-es, a név nélküli, 30-as férfi meséli el azt az egy hetet az életéből, amikor agydaganatot diagnosztizálnak nála, majd alkut köt az ördöggel: minden egyes nap eltűnik valami a világból, cserébe azért, hogy ő egy nappal tovább élhessen. Az alapötlet zseniális: adott egy magányos, magának való férfi, akinek egyetlen társasága Káposzta nevű macskája, az édesanyja meghalt, az édesapjával azóta nem beszélt, emberi kapcsolatai szinte egyáltalán nincsenek. Postásként dolgozik, amiben nem leli különösebben örömét, hobbija nincsen, lényegében csak létezik egyik napról a másikra, nem él. Érdekes végigkövetni, ahogy a kezdeti pániktól és össze-vissza kapkodástól eljut oda, hogy rájön, mi az, amit tényleg meg kell még tennie élete rövid hátralévő idejében.
A legnagyobb bajom a könyvvel a főszereplő személye volt – egyáltalán nem tudtam megkedvelni, emiatt pedig sajnos egy fél pillanatig nem tudtam vele együttérezni sem. Lermontov Pecsorinja és főleg Puskin Anyegine óta a világ minden tájáról olvashattunk már „felesleges emberes” történeteket, nekem viszont soha nem tetszett ezeknek a férfiaknak az attitűdje (a legutóbbi hasonló élményem a 101 Reykjavík és az Igazolt hiányzás): egyszerűen nem szimpatikus, ha valaki a kisujját sem mozdítja azért, hogy jobb legyen az élete, csak nyavalyogni tud. Mindenki kívülről várja a megoldást; Genki Kawamura főszereplőjének is csak a közelgő halála juttatja eszébe, hogy esetleg rendezni kéne a családi kapcsolatait, ahelyett, hogy belső késztetés lenne kiegyensúlyozottan, másokra figyelve, hasznos életet élni.
A macska, Káposzta az egyetlen, akivel érzelmi kötődést, „normális” kapcsolatot tud kialakítani, és ő döbbenti végül rá a férfit, hogy nem lehet örökké eltüntetni valamit a világból, hogy még egy kis időt nyerjünk magunknak, mert egyszerűen nincs értelme. Szembe kell nézni a dolgokkal, és méltósággal kell lezárni a múltat.
Ami kevéssé tetszett még a könyvben, hogy nekem elképesztő életszerűtlenek voltak a dialógusok. Mintha a szereplők nem ugyanazon a bolygón élnének, elbeszélnek egymás mellett, nem mondanak ki fontos dolgokat, csaponganak… nekem nagyon nehéz volt olvasni. A japán szépirodalom egyébként sem olyan könnyen fogyasztható, de itt a főszereplőnek az ördöggel, illetve a volt barátnőjével folytatott beszélgetései néha egészen követhetetlenek voltak (például: – De hát… csak nem a filmet akarod eltüntetni? – Teljesen mindegy! – Biztos vagy benne? – Akkor mit tudok eltüntetni? stb.).
A kötet végkicsengése pozitív, az üzenete kicsit szirupos, de alapvetően szép: vegyük észre magunk körül a jót, és szánjunk minél többet az időnkből azoknak, akik tényleg fontosak a számunkra, akiket szeretünk. Nem kell megváltoztatnunk a világot, elég, ha saját magunkban megváltoztatunk valami apró dolgot.
8/10
A kötetet a 21. Század Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
