Nem túl hálás feladat erről a filmről bármit is írni, köszönhetően a ténynek, hogy a film posztmodern, amit büszkén hirdet is. Kicsit olyan, mintha Jacques Derridát vagy Michel Foucault-t próbálnám néhány szóban összefoglalni, ehelyett inkább elmondom, mi a posztmodern ebben az esetben: nincs központi narratíva, magyarázó elv, összefüggés.

Hősünk, az eredeti címbeli búskomor lány tizenöt, egymástól független történetet köt össze a jelenlétével, és próbál kapcsolatot teremteni különböző emberekkel, és olyan témákat érint, mint a pszichoterápia, társadalomkritika, a kapitalizmus halála, marketing, spiritualitás, vagy a filozófia.

Ha a fentiek nem voltak elég elrettentőek attól, hogy esetleg véletlenül erre támadjon gusztusa az embernek, akkor folytatom tovább: a főszereplő Marie Rathscheck nem pusztán visszafogott, hanem totálisan eszköztelen, bár néha-néha rágyújt egy cigire, vagy elnyal egy fagyit. Az egyes fejezetek pedig a fentiekhez hasonlóan túl vannak tolva: többnyire értelmezhetetlenek elsőre, és sajnos úgy érzem, hogy amikor véletlenül érzésem szerint telibe talál valamit, azt is véletlenül teszi, nem ez volt a célja.

Ugyanakkor egy másik súlyos problémám a filmmel: ha ennyire átadja magát a film a posztmodernnek, a rendezés, beállítások, és a képi világ miért már-már kínosan egységes? Ciánkékben és rózsaszínben pompázik minden, még a neonok is. Időről-időre ezt az amúgy szépen megkomponált képi világot (Pákozdi Ágnes, Berlinben élő magyar operatőr munkája) kiegészíti unikornison lovaglás, többször is arcunkba tolt pénisz, vagy meztelen tésztaevés, de emiatt is a tanácstalanság fog el. Szeretem én a szürrealizmust, de ez tényleg olyannak tűnik, mint egy drogos trip – lehet ha én is elszívtam volna egy marihuánás cigit, akkor jobban át tudnám élni ezt az egészet?

A vetítés óta időről-időre elgondolkozok azon, hogy vajon mi is akart lenni ez a film? Mélyen átérzett posztmodern műalkotás, ami gyűlöli nézőit? Egy kritika a mai fiatalok, esetleg a mai műélvező közösség felé? Vagy esetleg sikerült a generációm, a millennialok tökéletes mozgóképes manifesztumát megalkotni, ahol minden és mindenki, a búskomor lánnyal együtt egy helyben toporog, túlontúl introvertált, és nem mer kicsit sem változtatni, mert az potenciálisan túl nagy változásokkal jár, ami fájdalmas is lehet? A választ talán még az útját és hangját kereső Susanne Heinrich sem tudja.

Őszintén szólva: nem tudom. Nekem az is rejtély, hogy egy potenciálisan ennyire szűk nézőközönséget maga mögött bíró film hogyan tudott eljutni a magyar mozikba.

6.5/10

Az Ugye boldog vagy? teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (Mafab) oldalán.