Magyarok! Férfiak és asszonyok, hallgassátok Koppány vezért! Ugye, ugye, hogy azonnal ez a dal ugrik be elsőre Koppányról, na és persze Vikidál Gyula, aki a Szörényi-Bródy rockoperának köszönhetően örökre eggyé vált a szemünkben a lázadó vezérrel. Én sem vagyok kivétel, noha történelemrajongóként tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy az igazi Koppány teljesen más volt, még úgy is, hogy megdöbbentően keveset tudunk róla. Arról nem is beszélek, hogy ha róla van szó, gyerekkori kedvencem ezredik megtekintése közben is teljes gőzzel szurkolok azért, hogy a macsó Vikidál győzze már le azt a sápkóros fejedelmet (akit a filmben Pelsőczy László alakított, soha nem fogom megérteni, miért, de mindegy is, úgyis mindig Varga Miklós hangján fognak megszólalni a fülemben az általa tátogott dalok). És ez akkor is így van, ha tudom, hogy a valóságban az ország jövője csak a kereszténység lehetett, ezért Koppány lázadását tűzzel-vassal le kellett verni. Arról a pikáns történelmi tényről azonban sokan meg szoktak feledkezni, hogy a szent Árpád házi királyok bizony nem kevés pogány és lázadó vért hordoztak, hiszen az István király halála utáni interregnum után a Vazul-fiak kerültek trónra, akik nem kicsit álltak rokonságban Koppánnyal, szóval lehet azon vitatkozni, hogy hosszú távon ki is nyerte meg azt a bizonyos mindent eldöntő csatát. Azon is érdemes elmerengeni egy csöppet, hogy igazából István vagy az édesanyja, az erős akaratú és nem éppen hattyúszelíd Sarolt volt-e az igazi ellenfele Koppánynak, hiszen 997-ben még nagyon fiatal volt a későbbi király, anyja pedig volt olyan karakán nőszemély, hogy akár mondhatta volna, hogy ő hozzámegy Koppányhoz, és akkor éljen az ősi jog, pápá kereszténység. Nyilván Géza fejedelem özvegyeként ezt soha nem tette volna meg, az utolsó leheletéig védte volna a saját fia érdekeit, de milyen érdekes, hogy a Koppányról fennmaradt nagyon kevés tényadat pont ezt a momentumot emeli ki, nem igaz? Racionális közgazdászként a romantika nem erős oldalam, de még bennem is felmerült, hogy Sarolta igazából Koppányhoz illett volna, nagyon hasonlított a domináns személyiségük. Ha történelmi regényíró lennék és a lázadó vezérről írnék, én is erre a szálra építeném fel a történetet, de erről már sajnos lemaradtam, mert Cs. Szabó Sándor már megtette, és egészen jól. A sodró lendület és az a féktelen erő és szenvedély, amit én (biztosan a rockopera hatására) vártam volna ettől a regénytől, azonban sajnos nincs meg benne mindvégig, és ezért nem tudtam teljes szívemmel szeretni a sztorit (Koppány keze remeg, atyaég, ne már), de tény, hogy profin fel lett építve a cselekmény és a karakterek sem felszínesek, vagyis technikailag nem tudnék belekötni, de az a bizonyos plusz nekem hiányzott belőle.

A 12 éves Koppány izgatottan indul édesapjával, Tar Szörénddel (akinek az ősi jog szerint a hétmagyarok új vezérének kellett volna lennie, de betegsége miatt öccsére, Gézára szállt a törzsek feletti főhatalom) egy giga törzsi gyűlésre, ennek során azonban egy jelentéktelen csetepatéban a nagyúr életét veszti, így a fiú nagyon fiatalon lesz saját törzsének vezére. Az idő telik, azonban ő nem tudja kiverni a fejéből Saroltot, Géza fejedelem halála után pedig el kell dönteni, hogy az Árpádok közül ki lesz az igazi uralkodó...

Nőiesen bevallom, hogy a könyv borítójába szerettem bele, annyira Koppányosra sikeredett. Kardok és lándzsák gyűrűjében a pofinkba üvölt a vad pogány vezér, karddal a kezében, ahogyan kell, naná, hogy azonnal gyorsabban kezdett dobogni az Árpád-ház rajongó pici szívem (született jó kislány vagyok, ezért odavagyok a rosszfiúkért, ez van). Éppen ezért voltam nem picit csalódott, amikor a könyvben szembetaláltam magam a túl könnyen befolyásolható vezérrel, akinek szívével Sarolt úgy játszott, ahogyan akart. A csatákban nyilván hozta azt a szintet, amit egy korabeli hadvezértől el lehet várni (ádáz volt és kegyetlen, ugyanakkor remek stratéga és persze bátor, és kiváló harcos), azonban a politika nem igazán volt az ő terepe. Nem volt tisztában azzal, hogy az az ősi magyar pogány életmód, amit ő folytatott, az adott korszakban már nem folytatható tovább, ellenkező esetben ugyanúgy el fog tűnni a magyarság a történelem süllyesztőjében, mint pl. a besenyők. Meg sem fordult a fejében, hogy ne ő legyen Géza utódja az ősi jog alapján, aztán jön Sarolt  a maga kis női manipulációival és lemond a jogairól, hogy aztán a fejedelem halála után magának követelje az asszonyt és a hatalmat is. A nagy harcosnak bizony a nagyasszony volt a gyenge a pontja (már ugye a történet szerint, a valóságban erre semmilyen történelmi bizonyíték sincs), aki ezt pontosan tudta, és gátlások nélkül kihasználta a saját céljai érdekében. Vajon Sarolt is érzett valamit Koppány iránt, akivel más körülmények között ideális pár lehettek volna? Ki tudja, de az biztos, hogy az asszony volt a legerősebb személyiség a korabeli Árpád-házban, méltó ellenfélre lelt benne Koppány.

A szerzőnek nem volt könnyű dolga, hiszen nagyon kevés tény áll rendelkezésre minden lázadók ősatyjáról, és nagyon tisztességesen leírja a könyv végén, hogy mi a fikció és mi a valóság a történetben. Nos, a legnagyobb rész saját kútfőből született, de érződik, hogy alaposan utánajárt az író a történelmi háttérnek, korabeli kifejezések tárházát kapjuk tőle, illetve nagyon jól bemutatja a kor embereinek gondolkodásmódját. Érdekes időszak volt ez, hiszen a kalandozások kora már lejárt, a kereszténység a mindennapok része lett, de alapvetően még a honfoglaló időszakban szokásos törzsi berendezkedés dívott az egységes királyság eszméjétől még távol álló országban. Koppány szemével látjuk az eseményeket, aki a törzsek felett álló Árpád-ház magas rangú tagja, aki kitünteti magát a harcban is, olyan, amilyennek egy pogány nagyúrnak lennie kell. Azonban megvannak a maga gyengeségei, nemcsak a lelki (hiszen a vitán felül bátor harcost a szíve vezeti elsősorban, nem az esze, ami az ő pozíciójában végzetes hibának bizonyul, hiszen könnyen manipulálható), hanem testi is, hiszen remeg a keze, amit nem könnyű eltitkolnia az emberek előtt. A három feleség helyett csak egyre tesz szert (nem, nem Sarolta az), azonban ágyasokban nem szenved hiányt, de igazán mély érzelmeket még a számára legkedvesebb Manga iránt sem táplál. Vagyis egyáltalán nem egydimenziós karakter, amelyet jól épít fel az író, azonban nagyon kiábrándító, hogy Sarolta ennyire könnyen át tudja őt verni.

Egyáltalán nem vagyok spirituális alkat, de nagyon tetszett, ahogyan a szerző bemutatta, milyen viszonyban voltak akkoriban az emberek a szellemvilággal, milyen szerepet töltöttek be a táltosok, mennyire a hétköznapjaik része volt a saját lelkük többdimenziós tudata, mennyire hittek a jelekben, stb. Összességében egy jól megírt, korrekt történelmi regényhez volt szerencsém, de szerintem Koppány karakterében ennél azért több volt, és a halálának a bemutatása is eléggé vérszegényre sikerült, így elmaradt a katarzis. Saroltról túl keveset tudunk meg, pedig ő aztán egy igazán izgalmas személyiség, Géza és István teljesen a háttérbe szorul, abszolút Koppányon van a fókusz, ami természetesen nem baj, az viszont annál inkább, hogy egy picit túl sokat vívódik és túl keveset cselekszik, a nagy lázadás és a döntő csata pedig valahol elvész a részletekben. Talán csak azért vagyok kicsit csalódott, mert nem azt a Koppányt kaptam, akit vártam, de bántam volna, ha nem olvastam volna el azt az alkotást, mert értékes darab, csak egyszerűen engem nem tudott igazán magával ragadni.

8/10