A történet lezárása pont olyan őrülten elvont és katartikus, amit a zseniális előzmények után elvárt az olvasó. Ki gondolta volna, hogy az elkaszált Dűne-film romjain egy ilyen teljesen egyedi univerzumot tud felépíteni Jodorowsky, természetesen Moebius fantasztikus rajzaival megtámogatva. Teljesen más ez a világ, mint a Marvel-univerzum színes és egy kaptafára készülő darabjai, itt minden oldalon meglepetés vár, még itt a végén is, ahol már tényleg olyan dimenziókban járunk, amit ésszel nagyon nehéz követni. De nem is kell, egyszerűen csak hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok, szárnyaljon a szerzők fantáziája, mi pedig dobjuk elfelé az agyunkat, hogy aztán a végén jól elgondolkodjunk önön életünk értelmén. Miért születünk erre a Földre, mi a feladatunk, mi az értelme ennek az egész cirkusznak? Miért most, miért ide és megannyi alapvető kérdés merül fel, ha eljutottunk ennek a fantasztikus történetnek a végére, mert az űrsebességgel zajló események vége nem happy end (nem is illett volna a sorozathoz), hanem egy rendkívül elgondolkodtató végkifejlet. Mert John Difool valahol mi magunk vagyunk, a kétségeinkkel, a kishitűségeinkkel, a teljesen átlagos életünkkel, a belső harcainkkal, a lelki vívódásainkkal, vagyis mindazzal, ami áthatja a mindennapjainkat. Azt hisszük, hogy senkik vagyunk, pedig valójában a saját életünk hősei, és mi döntjük el, hogy mit hozunk ki belőle. Na kérem, erre képes ez a képregény, hogy ilyen mélyen szántó gondolatokat indítson el az olvasóban, miközben istenien szórakozik a történeten, és próbálja követni a végére már egy picikét elszállt sztorit. Én részemről imádtam ezt a hat részből álló utazást, és nagyon sajnálom, hogy vége van.

John Difool nem kicsit szkeptikusan tér vissza a Berg birodalomba, hiszen valószínűtlenül kevés idő alatt kellene théta - álomba szenderítenie 78 milliárd lelket. Azonban legmélyebb döbbenetére a bolygó teljesen megváltozott, mióta itt járt, olyannyira, hogy folyamatosan szembetalálkozik saját magával, vagyis a klónjaival, akik olyannyira gyűlölik őt, hogy kasztrálásra ítélik. Már azt gondolja, hogy itt a történet vége, pedig dehogyis...

Difool nem sokat változott, az első dolga az, hogy egy homeoprostit keressen magának, és természetesen whiskey-t és szivart. Aztán olyannyira megrázza, ami a bolygón történt, hogy nem ér rá ilyesmivel foglalkozni, mert szembesülnie kell azzal, hogy az emberek mennyire utálják, miközben a legrosszabb tulajdonságait örökölték. Szerencséjére azonban vele van Deepo, akinek gyorsan vág az esze, és rájön, hogy a helyzet megoldása a Protokirálynő, és az utolsó pillanatban megmenti John-t. Ezzel azonban közel sem oldódtak meg a problémáik, hiszen az igazi nagy összecsapás csak most jön a fény és a sötétség között. és pont olyan lenyűgözően agyament, mint vártam.

John Difool igazi antihős, folyton morog, pont nem érdekli az univerzum megmentése, csak saját magával törődik, hogy aztán mégis összekapja magát, amikor tényleg komoly baj van. Barátai és fura családjának tagjai minden kívülállósága ellenére szeretik, amit ki is mutatnak a maguk módján, bár erre sajnos nem sok idő marad, annyira gyorsan zajlanak az események, hiába, a világvége elkerülése kemény meló. Eddig minden részben volt min elgondolkodni, azonban most tényleg az emberi élet esszenciájáról van szó, amelyen a napi rohanásban nem igazán érünk rá filozofálni, ezért jólesik pár percre megállni és komolyan magunkba szállni. Mert olyan katartikus a vége, hogy ezt biztosan nem fogjuk megúszni, és kellettek az előző részek ahhoz, hogy ilyen erősen üssön a legutolsó csavar. A jól felépített karakterek és a remekül vezetett történet betöltötte feladatát, az olvasónak beviszi a gyomrost a végén, ennyit arról, hogy a képregény egy komolytalan műfaj. Nem az, ha a szerző komolyan veszi, hogy értéket alkosson és elgondolkodtasson.

A filozófiai síkon túl az alkotók arról sem feledkeznek meg, hogy szórakoztassák a népet, John Difool reakciói a legelszálltabb helyzetekben is nagyon viccesen földhöz ragadottak, de a legváratlanabb jelenetekben tűnik fel egy poén (abszolút kedvenc: JDF egy hitvány alak, szemétrevaló protoatya spermahuszár!), ami azonban egyáltalán nem csökkenti a dráma erejét, sőt. Mert nagyon jól adagolja az érzelmet, az akciót és a dimenziókat, így szépen elvezet bennünket a katarzishoz. Ügyes. Nagyon ügyes. Jó, hogy a képregényfilmek sikerének köszönhetően látványosan meglódult a képregények kiadása, és így a hozzám hasonló antigeekek is megismerkedhetnek az ilyen klasszikusokkal, mint az Incal-sorozat. Kíváncsian várom, mi lesz a kiadó következő nagy dobása, mármint a legújabb kedvencemen, a Sagan- kívül...

10/10