Az algíri csata csak űrlényekkel. Jól hangzó koncepció. Kár, hogy Rupert Wyatt nem mert (vagy nem tudott) teljesen beleállni a téma kényesebb részeibe is.

Az alapfelütés, miszerint az emberiség elvesztette a Földért vívott harcot, és most, hogy a sün-hangya űrlények uralják a bolygót, a maradék ellenálló kénytelen gerilla és terrorista harcmodorhoz folyamodni, annak érdekében, hogy elűzzék a megszállókat, egészen érdekes (és a mai viszonyokhoz képest még valamelyest eredeti is.)

Ám, ami Gillo Pontecorvo fentebb említett alkotását klasszikussá tette – azaz, hogy mesterien sikerült elmosnia a morális határokat a megszálló franciák és a helyi lázadók között – Wyatt filmjéből teljesen hiányzik. A terrorizmus ma sem kevésbé releváns téma – és akkor még finoman fogalmaztam – mivel azonban az Elrabolt világ megmarad a gonosz/embertelen űrlények, kontra hős lázadók felosztásánál, nem képes igazán érdekeset vagy újszerűt mondani. Pedig vannak kifejezetten jó elemei a filmnek: a feszültség helyenként igen erős, a hangulat (és a zene) egészen egyedi, és persze ott van John Goodman is, aki akkor is remek, hogy kicsit ő is unja a filmet.  Az is egészen találó, hogy a végső főszerep nem egy hős, lázadó aktivista kapja, hanem egy sokáig passzív szereplő (Ashton Sanders), akinek útközben kell rádöbbennie, hogy miért nem maradhat ki a harcból. Sajnos azonban igazán sem ő, sem a többi karakter nem olyan érdekes, hogy különösebben szurkoljunk nekik.

Az Algiri csata mellett még az 1983-as V című minisorozat sejlik fel, mint az Elrabolt világ szellemi előzménye, hiszen az alap ott is hasonló: a föld alatt szervezkedő, gerilla ellenállók szállnak szembe a földet meghódító idegen lényekkel, csak éppen abban sokkal érdekesebbek az ellenfelek. Az ottani Idegenek ugyanis nem egyszerűen leigázzák az emberiséget, hanem populista szlogenekkel, látszólag békés szándékkal gyakorlatilag elérik azt, hogy önként hódoljanak be. Így pedig a cselekmény politikai áthallásai – még mai szemmel is - sokkal erősebbek, arról nem is beszélve, hogy a kollaboránsokat – és motivációikat – is jobban bemutatja, az Elrabolt világ ezzel szemben elintézi őket annyival, hogy vannak.

Ennyi fanyalgás után azonban le kell szögeznem, hogy az Elrabolt világ nem egy kifejezetten rossz film, csak éppen azokból az alapokból, amikből építkezik sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Persze talán kissé igazságtalannak tűnhet egy filmet az alapján megítélni, hogy mi nincs benne, ahelyett, hogy mi van benne. De az az igazság, hogy Wyatt filmjének legtöbb elemére leginkább a korrekt jelző illik. Így pedig a végeredmény bár nem túlzottan emlékezetes, mégis végig ott motoszkált bennem az az érzés, hogy ebből sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Attól a Rupert Wyattól pedig, aki alig tíz éve mesterien támasztotta fel A majmok bolygója szériát a csupán korrekt kifejezetten kevésnek érződik. Apropó, ha már A majmok bolygója: a Lázadás által indított trilógia egyik legnagyobb érdeme, hogy képes elérni, hogy a néző empátiát érezzen egy nem emberi lény iránt. Sajnos Wyatt ezt a bravúrját ebben a filmben meg sem próbálta megismételni.

Az Elrabolt világ egy hangulatában egyedi, elemeiben kifejezetten érdekes idegeninváziós sci-fi, aminek a legnagyobb hibája, hogy képtelen volt felnőni a saját maga által vállalt feladathoz. Persze A Függetlenség napja - Feltámadás után mindenképpen becsülendő, hogy – Hollywoodban – valaki ilyen visszafogottan, sokkal okosabban és relatíve egyedi módon képes megközelíteni az idegeninváziós toposzt, csak kár, hogy maga a film mindezek ellenére sem túl emlékezetes. 6/10

Az Elrabolt világ teljes filmadatlapja a Magyar Filmadatbázis (Mafab) oldalán.