Nővéreim, ez az eset, amikor félre kell tenni a feminizmust, és egyszerűen csak jókat kell nevetni a filmen. Azért protestálnék, hogy sokkal több a pucér nő, mint férfi, de tekintettel a történetre, talán megbocsátható, és mivel nem igazán alfahímek voltak a főszereplők, nézzük el, hogy a kamera szemérmesen csak hátulról mutatta meg, milyen is a férfias test. Komolyodjunk, hiszen ez a meglepően jó kis vígjáték a maga sajátos módján azzal a gondolattal játszott el, hogy mi lenne, ha a férfiak kihalnának, és csak nők élnének kedvenc Földünkön. Vajon a hölgyek szebb és boldogabb világot hoznánk létre, mint a macsó férfiak? Nos, a válasz határozottan nem, arról nem is beszélve, hogy a természet utat tör magának, vagyis abban a percben, amikor megjelenik két hímnemű egyén a gondosan felépített, steril (=dögunalmas) társadalomban, azonnal a feje tetejére áll minden, és naná, hogy győznek a hormonok, és ez így jobb mindenkinek. Antifeminista film ez a javából, de olyan bájosan lökötten az, hogy nem lehet rá haragudni. A két pasi kezdetben szerencsétlenkedik, de aztán fokozatosan rájönnek arra, hogyan éljenek a nőkre gyakorolt hatásukkal, úgyhogy a nemek harca az ágyban ér véget annak rendje és módja szerint. Romantikára nincs túl sok idő, de fergeteges poénokra nagyon is, habár mai szemmel nézve kicsit lassúdadan folynak az események, pörgősebb filmekhez vagyunk már szokva, és nem kicsit nehezen indul be a történet, de aztán elszabadul a forgatókönyvírók fantáziája, ami határozottan megmozgatja a rekeszizmainkat. Érdekes sci-fi, amely a szexis felszín alatt olyan nyomasztó kérdéseket tesz fel a nemekről, a hatalomról és még nagyon sok minden másról, hogy jobb nem is belegondolni komolyabban, nem kell mindig a filozófia, időnként megteszi egy jó kis nevetés is. Pikáns vígjáték, amely el is gondolkodtat, és bár nem kicsit rágta meg az idő vasfoga, egyszer mindenképpen látni kell.
1991-ben járunk, két férfi, az életművész Max (Jerzy Stuhr) és a komoly tudós Albert (Olgierd Lukaszewicz) vállalja, hogy három évre hibernálják őket. Azonban hiba csúszik a tervekbe, 2044-ben ébrednek fel, és szembesülniük kell a ténnyel, hogy ők ketten képviselik az erősebb nemet, rajtuk kívül csak nők élnek, akik szűznemzéssel szaporodnak. Hőseink először kétségbeesnek, aztán lassan, de biztosan rájönnek, hogyan szabaduljanak ki ebből a helyzetből...
Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy létezik ez a film egészen addig a percig, amíg nem olvastam róla egy kedves barátom könyvértékelésében a molyon, és persze azonnal kíváncsi lettem, hogy mi is lehet ez az alkotás. Őszintén szólva az elejét pöttyet untam, de aztán hirtelen beindultak az események, és hamarosan azon kaptam magam, hogy jókat kacarászok a poénokon (a szinkron simán zseniális), és egy idő már az sem zavart, hogy nőtársaim nemcsak alul vannak öltözve, de a legváratlanabb helyeken és a történet szempontjából teljesen funkció nélkül szabadulnak meg a ruháiktól. Tényleg felesleges leragadni ennél, ez egy nyolcvanas években készült alkotás, hol volt akkor még a girl power, tényleg hagyjuk a fenébe a feminizmust, egyszerűen csak engedjük átáramolni magunkon ezt a jópofa kis vígjátékot.
A díszlet mai szemmel nézve kicsit már kopottas, azonban ahhoz képest, hogy milyen régen készült, meglepően eredeti. Akkoriban természetesen még nem létezett CGI, mégis hihető az a (korhoz képest) modern környezet, amelyben az események játszódnak. Azon most ne moralizáljunk, hogy a hölgyeknek miért kellett szemérmetlenül mini sortokban rohangálniuk a színen, inkább koncentráljunk arra, hogy milyen jól kitalálták az alkotók a díszleteket ehhez a steril környezetben játszódó történethez, és éppen ezért mennyire tud ütni, amikor hőseink kiérnek a szabad levegőre ebből a léleknyomorító világból. A végső csavar óriási, a zárókép szintén, tényleg érdemes adni egy esélyt ennek a nem mindennapi alkotásnak, még ma is kiváló szórakozást tud nyújtani a nézőjének.
Juliusz Machulski nemcsak rendezte a filmet, a forgatókönyvet is ő írta, nem kis sikerrel, hiszen több díjat is nyert ez a rendhagyó alkotás. Két évvel a bemutató után már nálunk is játszották a mozik, korom okán (1976-ban születtem) sajnos fogalmam sincs, milyen visszhanggal, kíváncsian várom az élménybeszámolókat kommentben. Jerzy Stuhr és Olgierd Lukaszewicz nagyon jól játszották a szerepüket, de egyikük sem egy Adonisz, így nem a külsejükre figyelt az ember lánya, hanem a remek helyzet és jellemkomikumokra. Az urak nem panaszkodhatnak, kedvükre legeltethetik a szemüket Bozena Stryjkówna és Boguslawa Pawelec (és megannyi statiszta) bájain, nincs ezzel semmi gond, mi lányok sem a drámai erejéért szeretjük Jason Momoát, nem igaz?
Különleges darabról van szó, mert ugyan alapvetően elvicceli a feminizmust, mégis megdöbbentően erős képekkel mutat be egy nem túl szép jövőt, elgondolkodtat, miközben remekül szórakozunk rajta. A viccek mélyén valóban komoly kérdések bújnak meg, mint pl. mihez kezdenek a nők a hatalommal, mi történik, ha a férfiakat kivonjuk a képletből, jó-e az nekünk, nőknek, ha erősek vagyunk és mi magunk is elhisszük, hogy nincs szükségünk senkire, a pasikkal csak a baj van, hát nem lenne egyszerűbb és nyugodtabb az élet nélkülük? Nos, nem, egyáltalán nem, bele kell tenni a melót, hogy megtanuljunk együtt élni, mert mi a fészkes fenét ér ez az egész a másik felünk nélkül, nemde? Na ugye, hogy milyen jókat lehet filozofálni ezen a jó kis vígjátékon?
8/10
A Szexmisszió teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.