Képregénykritika: Blacksad 5. – Amarillo (2018)
2018. november 22. írta: FilmBaráth

Képregénykritika: Blacksad 5. – Amarillo (2018)

A noir – macska utolsó kalandja a megszokottnál jóval színesebb, de egy kicsit felszínesebb is lett

blacksad_4.jpg

A noir – macska utolsó kalandja a megszokottnál jóval színesebb, de egy kicsit felszínesebb is lett. A rikító sárga borító nem kicsit tért el a Blacksad-sorozat eddigi részeitől, és a szokásos zsigerig ható dráma sem az igazi, ezúttal elmarad az igazi katarzis, dacára annak, hogy a történetből nem hiányzik az erőszak és a kemény sorsok, de az előző részek kőkemény társadalomkritikája után egy írói válság miatt kialakult bűncselekmény nem tudott elég fajsúlyos lenni. Ezzel együtt ez még mindig egy remek képregény, fantasztikus képekkel, amelyek olyan akciódúsak, mintha filmet néznénk, de pont egy árnyalatnyival könnyedebb annál, mint amit a korábbi részekben megszoktunk. Márpedig Blacksad igazi varázsa éppen a sötét tónus, a nyomozó mindig a bűn és az erény mezsgyéjén jár, és nem fél az öklét használni, ha úgy hozza a helyzet. Ezúttal alapvetően nem keresi a bajt – csak némi pénzkereset fejében sofőrködést vállal - , de az természetesen megtalálja magának, és naná, hogy egy ártalmatlannak tűnő cirkuszban is hatalmas drámák kellős közepébe tud csöppenni, miközben még a látszat is ellene szól, és a hatóság azt hiszi, hogy ő a bűnelkövető. Macskánk azonban nem most jött le a falvédőről, ezt a bűntényt is megoldja, mint mindig, és még azt is megtudhatjuk róla, hogy van egy húga és egy unokaöccse. Azonban a femme fatale – szál ezúttal sokkal gyengébbre sikerült, ahogyan a karakterek is kicsit felszínesebbek lettek, mint korábban, ezért számomra egy kicsit csalódás volt ez a rész, nem volt annyira füstös a hangulat, mint korábban, pont az a noir-feeling csappant meg a történetben, amit annyira szeretek ebben a sorozatban.

Chad első könyve hatalmas siker volt, a másodikon két évet dolgozott, de túlságosan rágörcsöl, ezért nem viseli jól, amikor költő barátja, Abe nem éppen hízelgő szavakkal illeti a művét. A texasi Amarilloba mennek, ahol egy szóváltás tragédiába torkollik, ráadásul pont Blacksad-től lopták az autót, amivel eljutottak oda, így Chad-nek fogalma sincs arról, hogy nem csak a rendőrök vannak a nyomában…

Kár, hogy pont a vége nem lett igazán ütős a sorozatnak, mert eddig az összes rész bevitt egy olyan gyomrost az olvasójának, hogy a fal adta a másikat. Hiányozni fog Blacksad – akit soha nem ismertem volna meg, ha egy kedves barátomnak nem vettem volna meg ajándékba az első részt, és nem olvasok bele kíváncsian, őszintén bevallom azért, mert nagyon megfogott a borítókép - , és az ő sötét kalandjai, igazi minőségi képregény-sorozatról van szó, amelynek a legfőbb különlegessége az, hogy állatformában személyesíti meg a szereplőket, amivel új dimenzióba tudja emelni a történetet. A képek simán zseniálisak, eseménydúsak, tökéletesen kidolgozottak, mint mindig, ezúttal azonban a történetvezetés kissé rapszodikusra sikeredett. Nem lett olcsóbb ez a rész sem (4.990 Ft), de a minőséget meg kell fizetni, az egy kaptafára íródó szuperhősös kiadványok korában különleges élményt tud nyújtani ez a remek sorozat, amely elsősorban nem szórakoztat, hanem elgondolkodtat.

Blacksad-et ezúttal a napsugarasabb oldaláról ismerhetjük meg, ami az ő esetében azt jelenti, hogy felszabadultan autózgat, motorozgat, és jófej nagybácsija az unokaöccsének, a húgának pedig jó testvére. A rá jellemző keserédes szerelem ezúttal sajnos elmarad, Chad és Luanne románca nem tudja ellensúlyozni ezt a hiátust. Az írót üldözi a balszerencse, mindent és mindenkit tönkretesz maga körül, azonban ettől még sajnos nem lesz olyan fajsúlyos egyéniség, hogy igazán mélyen megérintse az olvasó lelkét, főleg az előző részek főszereplőinek kőkemény sorsát figyelembe véve. Nem mondanám felszínesnek az író történetét, hiszen mégiscsak többen meghalnak miatta és az ő keze által, de csak sodródik, megtörténnek vele a dolgok, nem ő irányítja az életét, inkább szánalmas figura, akit sajnálunk, nem pedig utálunk, márpedig így pont a történet lényege vész el.

Habár úgy tűnik, hogy nagyon lehúzom ezt a részt, valójában csak az előző felvonásokhoz képest gyengébb darab, ettől a sorozattól és az alkotóktól többet vártam volna, ez minden. Jóval karcosabb még így is, mint egy átlag képregény és finoman szólva sem teng túl benne a cukiság, de hát Blacksad-et pont ezért szeretjük. Drámában most sincs hiány, van itt minden, egy sajtóbirodalom örökösének szomorú sorsa, Chad harca önmagával és a tehetségével, valamint a belőle megélni akaró hiénákkal, egy tragikus barátság, és akkor még a cirkusz életében zajló eseményekről egyetlen szót sem szóltam. Érdekes volt belelátni ebbe a zárt közösségbe, ahol látszólag mindenki egy család, valójában azonban rengeteg irigység, sérelem mozog a háttérben, amelyek előbb-utóbb szintén szomorú véget érnek. Mindezzel együtt mégsem tudott olyan sűrű lenni a dráma, hogy azt mondjam, ez a kedvenc részem a sorozatból – az az első volt, van és lesz -, de ez sem rossz, csak van ennél jobb is.

9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr2314381728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

LoonyLuna · http://aedua.deviantart.com 2018.11.23. 07:31:07

Ne szomorkodj, ez valójában nem az utolsó része a Blacksadnek, csak még egyelőre ennyi készült el. Terveznek további köteteket a szerzők. :)
Ráadásul a Kockás novemberi számában (30-án jelenik meg) rövidebb Blacksad-szösszeneteket is lehet majd olvasni.
Szép napot! :)

FilmBaráth 2018.11.23. 14:37:46

@LoonyLuna: Köszönöm a jó híreket:-)
süti beállítások módosítása