A filmet a Jameson CineFesten volt lehetőségem megtekinteni
Ahogy minden évben beszélhetünk úgynevezett "Oscar bait" filmekről, vagyis olyan alkotásokról, melyek látszólag csupán azért készülnek el, hogy a legrangosabbnak tartott akadémia díjátadón bezsebeljenek pár elismerést, úgy az elmúlt évek tapasztalatai alapján mintha kezdenének felbukanni a "fesztivál bait" mozik is, amik az előbb ecsetelt analógiára alapozva az mintha csak ilyen-olyan nemzetközi filmfesztiválok méltatásáért léteznek, és azokból élnek. Erről Debra Granik legújabb filmje, a Ne hagyj nyomot! után kezdtünk el értekezni többen is a blog köreiből, aminek a szinopszisa bár azt ígéri, hogy "provokatív, de gondolatébresztő módon mesél a nyugati világról és annak értékeiről," a végeredményt látva a műben provokatív és gondolatébresztő pillanatokat csupán elvétve találhatunk. Ellenben látványosan nem tud mit a kezdeni a saját témájával egy újabb bőr lehúzásán túl.
Will (Ben Foster), valamint 13 éves lánya, Tom (Thomasin McKenzie) szinte teljesen elszigetelve élnek a társadalomtól egy portlandi parkban, akik csak a legalapvetőbb élelmiszerek és egyéb ellátmányok merészkednek be a városi civilizáció forgatagába. Az apa-lánya páros senkit nem zavarva és senkitől sem zavartatva élik a saját kis nomád életüket mindaddig, ameddig egy futó véletlenül ki nem szúrja őket és értesíti a helyi szociális intézményeket. Bent és a Tomot ezt követően egy csendes határivdéken helyezik el, ahol előbbi a helyi fakitermelő cégnél kap fizikai munkát, utóbbit pedig iskolába íiratnák. Az integráció azonban meglehetősen nehézkes, Will gyorsan visszavágyik a maga saját kis világába, ahol komfortosan érzi magát.
A Ne hagyj nomot! sok előre is jól azonosítható tróppal jelentkezik. Egyrészt ott van a civilizációból való kivonulás, a kalandos utazások különbözői motívumai, vagy éppen a már emlegetett felnőtt férfi - fiatal lány (apa-lánya) dinamika, amit mostanában előszeretettel lőnek el a Marvel moziktól kezdve (Logan) a független alkotói filmekig (Sosem voltál itt). Ám az igazi baj nem azzal van, hogy Debra Granik ismerős alapokra építkezik, hanem azzal, hogy látványosan nem tud, vagy ami még rosszabb, nem is akar mit kezdeni nagyon sok elemmel. Látjuk ugyan, hogy a főhőseink elutasítják a "nyugati világot és annak értékeit", de ez annyiban merül ki, hogy erdőben laknak. Tudjuk, hogy az iraki háborút megjárt Will poszttraumás stressz zavarban szenved, de ez csak említés szintjén kerül előtérbe. Nagyon sok ilyesfajta "látjuk, érezzük, tudjuk, tisztában vagyunk vele" momentummal van tele a film, de nem azért, mert ezek pazarul vannak bemutatva, csupán ismerjük azokat a húzásokat innen-onnan, amikről elviekben szó van.
A cselekményvezetés ennek következtében meglehetősen vontatott. Sok jeleneten keresztül, hosszú hosszú percekig kell néznünk, ahogy a főszereplőink lényegében nem csinálnak semmi mást, csak kivonulnak a nyugati világból. Mivel a képsorok csak alig-alig tesznek hozzá valamit az összképhez, így nem csak "provokációt" és "gondolat ébresztést" nem találunk, de meglehetősen hamar repetitívvé is válnak a látottak. Köszönhetően annak, hogy csak költői képek kerülnek elmesélésre történetek helyett, nincsen fókusz, csak egy terjengős massza, amiről már a 30. percben el tudjuk dönteni, hogy szeretnénk-e a részévé válni vagy sem. A karakterek lehetnének húzóerői az eseményeknek, akik a legüresebb pontokon is érdekesek tudnak lenni, de néhány ígéretes pillanaton kívül ezekkel sem tud operálni a forgatókönyv. Kezelhetjük koncepciónak, hogy nem igazán enged közel a karakterekhez minket az alkotó, de ez esetben meg azt kell, hogy mondjam, hogy ez a döntés rosszul sült el, ugyanis azok a percek állnak a legjobban a filmnek, amikor Granik explicit módon közvetíti az érzelmeket és nem csak utalások szintjén.
Többször is látjuk, hogy Tomnak mennyit jelent a társaság, hiszen előbb a kortárs szomszéd fiúval szerveznek közös programot, majd egy kis nomád közösség tagjaival alakít ki rövid időn belül bensőséges kapcsolatokat. Amikor tényleges történik valami, valósággal megelevenedik a cselekmény, de ilyen mozzanatokból csak nagyon keveset kapunk. Öröm az ürömben, hogy legalább a befejezést sikerült eltalálniuk a készítőknek, amikor is alig néhány mondattal, pár perc leforgása alatt sikerült ívet varázsolni az apa - lány kapcsolatnak, melynek köszönhetően a feltételezett - de soha egy pillanatig felszínre nem hozott - feszültségből végre kaptunk egy olyan konfliktus helyzetet is, amivel nem csak a záró 5-10 percben lett volna érdemes foglalkozni.
Kellemes meglepetés, hogy végeredményben nem volt felesleges végigszenvedniülni a közel 2 órás játékidőt, mert a látottak ténylegesen kifutottak valahova, de ez már csak a jobb szájízhez volt elegendő és jobban átgondolva sokkal több pozitívumot nem is tudnék említeni. Persze, a fényképezés végig nagy szép volt, Michael McDonough operatőr kifejezetten hangulatos tájképeket festett meg és merengett kamerájával hosszabb ideig a semmin, valamint hiába volt meg a potenciál Ben Foster és Thomasin McKenzie alakításában is, néhány ominózus jeleneten kívül nem igazán tudták kamatoztatni a tehetségüket. A film pedig bár nagyon "gondolatébresztőnek" akart mutatkozni és előzetesen lehetett is volna azt várni, hogy a megtépázott lelki világokban, sorsokban fogunk elmélyedni, a problémák felskiccelésén túl nem igazán tudott többet állítani ezúttal Debra Granik.
A Ne hagyj nyomot! fontos témákat elevenít fel - olyanokat, melyekről érdemes beszélni, sőt, kell is! Már csak a rendszer és az egyén szembeállítása is egy ilyen téma, azonban ahogy a többi kérdés, úgy ez is csupán a felelevenítés szintjén jelenik meg a moziban, melynek jóreszt nincsenek válaszai, maximum üres mellébeszélései. Könnyen elképzelhető, hogy valakinek ez elég, én sajnos nem tartozom közéjük.
4/10
