Pályafutása alatt Spike Lee-t már sokan sok kritikával megtalálták, ám azt sosem lehetett róla elmondani, hogy egy olyan rendező lenne, aki elefántcsont toronyba vinné magával a művészetét. Épp ellenkezőleg, hiszen már az első átütő sikere, az 1989-es Szemet szemért (Do The Right Thing) is egy olyan darab, ami nem félt beleállni korának égető szociális problémáiba és kisebb kitérőktől eltekintve gyakorlatilag ez a csapásvonal határozta meg az immáron több, mint 60 éves direktor egész karrierjét. Lee munkáinak többsége nem csupán egy egyszerű film, hanem egy éles társadalomkritika, olyan egy szatirikus, maró politikai kiáltvány, melyekben egyszerre találkozik az abszurd a valósággal, a morbid humor a lehangoló sorsdrámákkal. Ez a formula a gyakorlatban hol kevésbé, hol jobban működik köszönhetően annak, hogy mennyire vannak kellőképpen eltalálva a határok, szerencsére azonban a Csuklyásokat mindenképpen a jobbak közé sorolhatjuk, ami amellett, hogy egy percig sem feledkezik meg a politikai üzeneteiről, szórakoztató moziként is kiválóan vizsgázik.
A film története alapvetően igaz eseményeken alapszik, amikor is az 1970-es években egy fekete rendőr, Ron Stallworth (John David Washington) egy újsághirdetésben meglátja a Ku Klux Klán toborzó reklámját, és úgy gondolja, telefonon jelentkezik a szervezetbe, önmagát fehér embernek kiadva. A telefonhívásból egy komplett rendőrségi akció lesz, melynek során Ron szidó származású kollégája, Flip (Adam Driver) beépül a rasszista közösségbe annak érdekében, hogy első kézből jussanak információhoz a tervezett bűncselekményekről és egyéb fellépésekről. Habár Colorado Springs nem tartozik a korszak legforrongóbb hangulatú gócpotnjai közé, az indulatok elszabadulása végig ott lóg a levegőben - hol a Fekete Párduc nevű afroamerikai polgárjogi mozgalom éllovasai tartanak lánglelkű beszédeket egy közelgő háborúról, vagy a KKK fehér hatalom-hívői beszélgetnek arról, hogy mikor és hol akarnak kereszteket égetni, vagy éppen robbantani. Így már csak a közbiztonság érdekében is fontos, hogy a rendőri erők megelőző intézkedését tegyenek
Ahogy korábban már oly sokszor, úgy Spike Lee most sem sem felülről szemlélve osztogat erkölcsi tanácsokat, és ezáltal a Csuklyások nem is lesz egysíkú a karakterek reprezentációjában. Jóllehet, a Fekete Párducok és a színesbőrű szereplők megítélése nincs annyira mélyen a filmben, mint a Ku Klux Klán tagoké (nyilvánvalóan), ugyanakkor nem is arról van szó, hogy az egyik oldal teljesen makulátlan lenne a másik oldallal szemben. A polgárjogi mozgalmakon nem egyszer harcra való buzdítás hangzik el, és a Fekete Párducok egyetemista elnöke is elutasít valamennyi békés megoldást, leegyszerítve azt mondván, hogy "ez a rendszer annyira rossz, hogy belülről sosem lehet jóvá tenni." Persze más-más mértékben ugyan, de a rendező mégis abból indul ki, hogy a kialakult helyzethez mindenki hozzátett valamennyit és mindenkinek a közreműködése kell ahhoz, hogy megoldás szülessen.
Ennyi információ alapján akár gondolhotnánk azt is, hogy egy éjsötét, vérkomoly filmről beszélünk, de ha ismerjük a rendző stílusát, akkor nem lepődünk meg azon sem, hogy a Csuklyások gyakorlatilag egy vígjáték, ahol az abszurd humor az álszent amerikai társadalomról, valamint annak viszontagságairól szedi le tabuk nélkül a keresztvizet és Spike Lee nagyon jól csinálja mindezt. Szórakoztató környezetben tűnnek fel olyan témák, mint a rasszizmus vagy a holokauszt, de nem ezekből csinál viccet a mozi, hanem azokból az emberekből, akik képtelenek racionálisan felfogni ilyen jelentőségű eseményeket. És emiatt nem is lesznek feszengősek ezek a jelenetek, hiszen őszintén tudunk teli torokból röhögni azon, hogy egy felnőtt, elnökjelölt férfi hogy lehet annyira ostoba, hogy megpróbáljon "fekete akcentussal" elmondani egy mondatot... még akkor is ha úgy gondolja, hogy csak privátban teszi ezt. A mozi egyébként is sokszor kezeli KKK gonoszait egyfajta paródiaként, ami miatt bizonyos értelemben meg is kedveljük őket - fergeteges néha az az inkompetencia, ahogy az ügyeiket kocsmákból vagy kertvárosi pincékből kívánják egyengetni, miközben észre sem veszik a nyilvánvalót.
Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk, hogy valamennyi poén hátterében egy szörnyen elkeserítő dolog áll és mindent csak addig találunk viccesnek, ameddig a valóság súlya nem zúdul ránk. Spike Lee két fázisban teszi ezt: egyrészről a film akkor is jól működik, ha a karakterek drámáin át a sötétebb oldalát mutatja felénk, de másrészről a lépten-nyomon felbukkanó aktuálpolitikai utalások mindannyiszor biztosítanak bennünket arról, hogy a történet bár a '70-es években van elhelyezve, a levonható tanulságoknak napjainkban legalább annyi érvényük van és Lee ezeket jól az arcunkba is tolja. Nem csak azzal, hogy olyat mondat ki az egyik figurájával David Duke-ról - A KKK vezetőjéről -, hogy rasszizmussal kampányolva soha senkit nem választanának meg az Egyesült Államok elnökének, hanem konkrét kis filmeket vág ba a közelmúlt tengerentúli eseményeiből és felszólalásaiból.
Kétség sem férhet tehát hozzá, hogy Lee ismét egy politikai közleményt hozott nyilvánosságra, de szerencsére a Csuklyások emelett nem felejt el filmként sem funkcionálni azáltal, hogy egy izgalmas, szórakoztató, kerek, és nem végső soron okos történetet mesél, amit az is élvezhet, akit egyébként a mindennapokban nem különösebben foglalkoztat a politika. Sőt, Adam Driver és John David Washington személyében egy olyan párost is kapunk, akik helyből ütik a haver-komédiák legtöbb duóját, és egészen érdekes karakteríveket is futnak be az identitás kérdését illetően. Annak ellenére, hogy bőrszínűk és ezáltal a szociális megbecsültségük eltér, a rendőri akció erejéig némileg hasonló cipőben járnak - A Driver által alakított Flip ugyanis egy szekuláris zsidó, aki a csak a KKK-hoz beépülve szembesül azzal a gyűlölettel, ami korábban egy pillanatig nem foglalkoztatta őt.
Csak ekkor szembesül az országa képmutatásával és különböző népcsoportkhoz való hozzáállásával, ami ugyanúgy elvezeti őt ahhoz, hogy megkérdőjelezze saját amerikai mivoltát, mint amikor a feketék hangoztatják afrikai gyökereiket. Szemmel látható, hogy Lee nem alaptalanul mérges a jelenre, és üzen a jövőbe, hanem egyúttal hajlandó a múltba is révedni, többek között két klasszikus mozi segítségével - Az elfújta a szélell, valamint az 1915-ös Amerika hőskorával (The Birth of a Nation), melyekben az a közös, hogy mai távlatból meglehetősen nyugtalanítóan romanticizálja a múltat és a feketékkel való egykori kegyetlen bánásmódot. Ennek fényében jogosan adódik a kérdés: ha évszázadok alatt sem sikerült teljesen rendezni a helyzetet és egy lapra vergődni, meddig kell még várnunk?
Összességében nézve, a Csuklyásokat joggal említhetjük Spike Lee legjobb és legmérgesebb alkotásai között, még akkor is, ha lehet, hogy nem a lehető legelegánsabban mutatta be a középső ujját és a különböző elemek nem mindig a legtökéletesebben illeszkednek egymáshoz. Tekintve viszont, hogy amilyen hangos volt a mozi a film viccesebb részeinél, legalább annyira volt tapintható a csend is az utolsó képsoroknál, ami már utal rá, hogy mennyire fontos és megdöbbentő, mégis mennyire addiktív élményről van szó.
8/10
