A filmet a Jameson CineFesten volt lehetőségem megtekinteni
Ha Törökország és a mozgókép viszonyára gondolunk, akkor vélhetően hamarabb fognak eszünkbe jutni azok a mégkérdőjelezhető minőségű történelmi drámasorozatok, amiket a hazai tévécsatornák is előszeretettel tűznek műsorra az utóbbi években. Lássuk be, a török nem egy kimondottan filmes nemzet, ám ahogy mostanra már valamennyi országnak, úgy ennek is van legalább egy olyan húzóneve, akinek legújabb alkotásait előszeretettel dícsérnek körbe világszerte. Aligha férhet kétség ahhoz, hogy Törökországban ez a név Nuri Bilge Ceylan. A jelenleg 59 éves rendező első nagy, áttörő dobásának a 2011-es Egyszer volt, hol nem volt Anatóliában című moziját számíthatjuk, amit 3 évvel később követett a Téli álom hasonlóan egyöntetű pozitív fogadtatása. Idén Ceylan ismét a kamerák mögé állt, hogy a rá jellemző módon újra egy komplex, társadalmi problémkkal tarkított, több, mint 3 órás gyöngyszemmel örvöndeztesse meg a nézőit.
A mélyen személyes hangvételű Vadkörtefa a rendező gyerekkori lakhelyén, Çanakkale tartományban játszódik, az ország északnyugati területén. Ez a térség arról híres, hogy itt zajlott le a 20. század elején a török függetlensége háború és noha a térség azóta már kevésbé viharvert, gondok most is bőven akadnak: elszegényedés, nehéz megélhetés, munkanélküliség veszi körbe a lakosokat. Ebbe a környezetbe érkezik haza családjához a frissen végzett egyetemista Sinan, aki szenvedélybeteg apjához hasonlóan a tanári szakmát nézte ki magának, de szíve legmélyén az írói pályáról álmodik. Első munkáját már ki is dolgozta magának, de a városvezetés anyagi támogatása is kell ahhoz, hogy napvilágot lásson az írás. Ahogy Sinan csak futja és futja a köröket, egyre több régi ismerősével kereszteti az uta, akikkel persze vált is néhány szót. Ilyen az egykori középiskolás szerelme, barátok, rokonok, helyi hírességek, stb... Azonban ahelyett, hogy ezek a beszélgetések kellemes nosztalgikus érzéseket keltenek Sinanban, a legtöbb esetben csak még inkább felkavarják az amúgy is ingatag lelkivilágát, így pedig a kilátástalansága is egyre nagyobb méreteket ölt.
Első hangzásra talán sokakat elrettent az a tény, hogy ebben a filmben 188 percen át szinte tényleg végig beszélnek, és még ha hasonló dinamikával is zajlanak le ezek az alkalmak, szerencsére mindig van olyan aspektus, ami miatt érdekes és figyelemfelkeltőek lesznek ezek a szituációk annak köszönhetően, hogy nagyon "pattogósra" vannak megírva a szövegek, vagyis a beszélgetőpartnereket mindig azonos szinten kezeli a forgatókönyv, ezáltal pedig valamennyiszer tudnak érdemben reflektálni a másikra, amitől csak a legritkább esetekben fognak vontatottnak érződni a látottak. Olyan kritika is érte A vadkörtefát emiatt, hogy Ceylan céljainak nem a film lenne legjobb hordozóeszköz, hanem sokkal inkább egy könyv, azzal indokolva, hogy 'ebben a moziban minden lényeges ki van mondva', ám ezzel az észrevétellel egyáltalán nem tudok egyetérteni, hiszen a cselekmény szempontjából a legfontosabb tanulságokat nem az elbeszélt sorokból, hanem a sorok közül kell kiszűrnünk.
Magyarán szólva nem csupán az a perdöntő, hogy az egyes karakterek mit mondanak, de az is, hogy hogyan mondják mindazt és hogyan reagálnak a partnerükre. Az egyik pillanatról másikra változó hangszínek, hangsúlyozások és nem utolsó sorban apró mozudlatok, tekintetek sokkal többet adnak hozzá az összképhez, mint amekkora a kimondott szavak ereje. Egy-egy jeleneten belül is sokszor váltakoznak a szerepek, a hangulat és a tónusok, ezt pedig leginkább a szereplők játéka közvetítik nekünk, amit talán az egész filmben Murat Cemcir (Sinan édesapja) csinál a legjobban, aki parádésan mozog a szituációtól függően bármilyen szerepben - látjuk őt mániákus kéregető, szánnivalóan esetlen és már-már ördögien kísérteties figuraként is, amikor azt ecseteli fiának, hogy a napnál is világosabb, hogy meglopta őt. A jelenetek azért maradnak emlékezetesek a későbbiekben is, mert a nyelvi tényezőkön túl sokkal több helyről kapjuk az információt, melyek segítségével sokkal intenzívebben átérezzük a karakterek drámáját. Sinan és a többiek nonverbális kommunikációja az, amiből a leginkább kiolvasható a térség lakóira jellemző általános frusztráció, elégedetlenség és bizonytalanság, hiszen az sem véletlen, hogy meglehetősen sok beszélgetés torkollik vitába előbb-utóbb.
Bár A vadkörtefa a személyes dráma síkon működik a legjobban, azért a további rétegekben egy egész terület és egy egész ország tragédiája tárul a szemünk elé. Nyilvánvaló persze, hogy innen Magyarországról ezek számunkra kevésbé lesznek látványosak, de azzal például mi is együtt tudunk érezni, hogy milyen az, ha egy-egy vidéken a lehetőség kimerül a földművelési, valamint egyéb fizikai munkákban. Minden bizonnyal mindannyian éreztük már úgy, hogy nem illünk valahova, de részben saját magunk, részben pedig a környezet miatt sem tudtunk kitörni abból a helyzetből, amiben megrekedtünk. Ceylan figuráira is abszolút igaz, hogy életük bizonyos pontján megragadtak: Hatice - Sinan gimis szerelme - a nagy tervei helyett középiskola után idénymunkát vállalt; Sinan édesanyja az otthonülő családanya szereptől nem tud szabadulni, míg Sinan édesapjának szenvedélybetegsége lett a fogadás, amivel nagy tartozásokat zúdít a család nyakába, ráadásul rögeszméjévé vált az is, hogy szülei tanyáján vizet találjon és ezért a félig-meddig sziszifuszi munkát is csak alig-alig meri feladni, pedig körülette már mindenki észrevette a dolog reménytelenségét.
Épp az effajta reménytelenségre, kilátástalanságra vezethető vissza az is, hogy a karaktereink gondolkodásbeli korlátokba ütköznek, melyek a film alapvető mondanivalójához vezetnek el minket: mindenki a saját maga kis valóságában él, amelyben a másik nem játszik fontos szerepet és mindenki olyannak állítja be az életét, amit aktuálisan arról gondol. Anélkül, hogy lelőném a poént, a záró képsorokat is leginkább ezzel tudjuk magyarázni, merthogy annak ellenére, mennyire egy földhözragadt filmnek látszik A vadkörtefa, nem egyszer olyan elemekkel lep meg bennünket, amiket nem tudunk beleilleszteni a hétköznapi események forgatagába. Van, hogy lázálomba illő képsorok után egy hirtelen vágással Sinan riadtan ébred, vagy olyan embereket és állatokat lát, akik nincsenek is ott. Előbbi még könnyedén magyarázható azzal, hogy Sinan álmát látjuk, amiben a tudatalattija kerül a felszínre, de utóbbi esetekben már nehezen tudjuk eldönteni, hogy a főszereplőnk zavaros elméjére kapunk-e utalást, vagy továbbra is az a koncepció áll a háttérben, miszerint mindenki a saját igaznak vélt valóságát vetíti ki a vászonra.
Ezek a megoldások egyszerre jó értelemben kizökkentenek abból az alap, lineáris gondolkodásmódból, amire korábban Ceylan rászoktatott minket, azonban egyszerre olyannyira össze is tudnak kavarni bennünket, hogy az értelmezési mező túlságosan kiszélesedik és emiatt szétesőnek fog tűnni a film - pedig nem az, csak elképzelhető, hogy bizonyos elemeket elsőre sehova sem tudunk beilleszteni. Egyébként is jellemző a mozira, hogy nincs egy egységes alapgondolata, vezérfonala, ami minden képkockát meghatároz és ilyen viszonylatban, meta szinten párhuzamot is húzhatunk Sinan könyvével. Többször is kihangsúlyozásra kerül, hogy ez az írás hangulatokat és emlékeket próbál megragadni, mindenféle kötöttség és objektivitás nélkül. Valahol ez a fajta hozzáállás kifejezetten jól áll a filmnek is, valahol pedig inkább feleslegként hat, de az is biztos, hogy ezek nélkül nem lenne meg A vadkörtefának az a furcsa, különleges, néhol álomszerű vagy mesébe illő atmoszférája, ami csak még egyedibbé teszi az élményt.
Még a meglehetősen lehangoló karakterrajzaival együtt is túlzás lenne azt mondani, hogy A vadkörtefa egy nyomorfilm lenne, már csak azért sem, mert meglepő módon igen sok szórakoztató karakterpillanata, vagy olyan abszurditása van, melyeken akaratunk ellenére is elkezd felfelé görbülni a szánk sarka, mialatt a gyönyörű operatőri munka és a markáns beállítások végig lekötik a figyelmünket. Így akármennyire is egy maratoni moziról beszélünk, kicsi az esélye annak, hogy unatkozni fogunk. Ugyan nem a legegyszerűbb feladat felvenni a film sajátos tempóját és hangulatát, de ha ezt sikerül abszolválnunk, akkor egy sajátosan megrázó és letaglozó, mégis tanúlságos tapasztalattal gyarapodunk, ami még sokáig ott fog kísérteni a fejünkben.
8/10
