A filmet a Jameson CineFesten volt lehetőségem megtekinteni
A dél-koreai filmművészet reneszánszát nagyjából a 2003-ra lehet belőni, amikor is Park Chan-wook az Oldboy-jal Grand Prix díjat nyert Cannes-ban, és számtalan világhírű amerikai szakember is megemlékezett a film nagyszerűségéről. Ez a sikersztori önmagában számos rendező és projekt előtt nyitotta meg az utat a tengeren túl és nyugat felé, így mostanra már hozzászokhattunk, hogy minden évben van néhány olyan dél-koreai cím, amiket igencsak felmagasztalnak a különböző fesztiválokon már hetekkel, hónapokkal a világpremierek előtt. Ugyanilyen pályát járt be a Lee Chang-dong legújabb mozija is, a Gyújtogatók, amit Cannes-tól Velencéig körbedícsértek a kritikusok, többen pedig egyenesen az év legjobbjának is nevezték. Ilyen előélettel, dél-koreai moziban nehezen lehetett csalódni eddig, de jellegéből adódóan a Gyújtogatók még az átlagosnál is jobban megoszthatja a közönséget. Lesz olyan, aki mesterműként fog tekinteni rá. Lesz olyan, aki egy vállrándítással elintézi. És lesz olyan is, akinek fizikai fájdalmat fog jelenteni a film végignézése. Sajnos én inkább az utóbbit éltem át.
A Gyújtogatók felütése nem árul el sok mindent azzal kapcsolatban, hogy milyen műre számítsunk: adott Jong-su, részmunkaidős postai alkalmazott és önjelölt író-aspiráns, akit egy teljesen átlagos hétköznapon leszólít egy lány. A lány neve Hae-mi és mint hamar kiderül, a két fiatal felnőtt egykor gimis osztálytársak voltak, de Jong-su csak alig vette észre Hae-mit, és amikor hozzá is szólt, csak annyit mondott, hogy "nagyon ronda vagy." A lány emiatt új, nagyvárosi életet kezdett, és időközben plasztikai műtéteken is átesett. Amikor egy laza sörözés keretében Hae-mi arra kéri Jong-sut, hogy nyaralása alatt etesse a macskáját, a bizonytalan és magányos fiú rögtön igent mond. Csakhogy az alkalmi invitálásból ennél több is lesz: a két ex-osztálytárs lefekszik egymással. Ez az alkalom Jong-suban mély nyomokat hagy, éjjel-nappal a lány hívására vár, csakhogy ő a nyaralása alatt megismerkedik egy gazdag, jóképű. ámde titokzatos férfivel, Bennel, amely alapvetően borítja fel az addig megismert "status-quot."
A film első felvonását tekintve joggal hihettük azt, hogy ez a sztori majd a két fura főhősünk összefonódásáról fog szólni, de Bennel kiegészülve egy fokkal bonyolultabb kapcsolati háromszög alakul ki, melyben csak alig-alig tudjuk tisztázni a szerepeket. Az egész szituáció leginkább A nagy Gatsbyben megismert viszonyokra hasonlít, hiszen adott egy karizmatikus, vagyonos férfi (Ben), és egy jóval kevésbé magával ragadó protagonista (Jong-su) - akinek a szemszögéből végigkísérjük a cselekmény egészét -, valamint egy nő, aki a kapcsot jelenti kettejük között (Hae-mi.) Ezt az összecsengést a Gyújtópont nem is akarja leplezni, ugyanis a könyv címe hamar említésre kerül, csakhogy ebben az esetben egy sokkal byonolultabb viszonyrendszer és történet elevenedik meg előttünk... már lehet, hogy egy túl bonyolult is.
A Gyújtogatók alap-esszenciáját az adja, hogy a legminimálisabb alapokon túl semmit sem köt a néző orrára. Ennek következtében nem csak a karakterek válnak rejtélyessé, de egy az egyben még a film műfaját sem igazán tudjuk belőni, hiszen egy romantikus film előképével indulunk, majd a drámát szépen lassan pszicho-thrillerekre emlékeztető képsorok váltják fel úgy, högy közben mindvégig megbújik a háttérben egy egy mindent meghatározó, központi rejtély, ami még az egyértelműnek gondolt jelenetek felett is mindig ott lebeg, mint elbizonytalanító, gyanakodásra okot adó tényező. Ez mondjuk olyan szempontból kevésbé fontos, hogy Chang-dong mozija egyébként sem feltétlenül a felszínen zajlik, sokkal inkább a karakterek, és kiemelten Jong-su lelkivilágában vájkálunk, a ki nem mondottakat keressük metaforákkal és egyéb hangulati leírásokkal, vizuális utalásokkal.
A gond nem ott kezdődik a filmmel, hogy keveset árul el a közönségnek, hanem ott, hogy a sejtelmes képsorok csak alig-alig vezetnek valahova, és túl kevés információt hordoznak ahhoz, hogy végig fenntartsák a figyelmet. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a Gyújtogatók nem tudja érdekesen felépíteni azokat a karaktereket és azt az atmoszférát sem, aminek a hátán kéne cipelnie az alkotást. Chang-dong pedig ahelyett, hogy megpróbálná árnyalni a figuráit, inkább minden erejével arra törekszik, hogy az egyébként nem túl bonyolult sztoriját a lehető legkörülményesebben mesélje el, adja át. Ám annak köszönhetően, hogy a film 140. percében sem tudunk meg többet, mint mondjuk másfél óránál - maximum egyre egyértelműbbnek tűnő utalásokat kapunk -, ezek a kis epizódok is csupán öncélúnak hatnak, időhúzóként funkcionálnak, elképesztő módon lelassítják az amúgy sem túl mozgalmas filmet.
Hosszú, meztelen tánc a naplementében, zaklatott futás az ország határvidékén, implicit maszturbálás a semmire, lépten-nyomon felbukkanó aktuálpolitikai utalások - a Gyújtogatók olyan jelenetekkel van tele, melyeket bár le lehet érdekesen forgatni, de mélységeiben csak alig-alig adnak valamit hozzá a nagy egészhez, amíg az olyan kiváló karakterpillanatok, mint Ben instant klasszikus 'ásítás-szemforgatás-mosolygás' triásza csak elvétve vannak jelen a forgatókönyvben. Mint állítólagos főhősről, Jong-suról is csak alig-alig tudunk meg valamit azon túl, hogy egy jellemgyenge, szerencsétlen alak, ezért szorítani érte, végeredményben pedig azonosulni sem tudunk vele egy kicsit sem. És hiába várunk arra, hogy valami majd átbillent minket a holtponton, ez végül sosem jön el - idővel bele kell törődnünk, hogy az egész mű egy kvázi holtpont. A sejtelmesség egy idő után már nem izgalmat fog kiváltani belőlünk, hanem frusztrációt, de a rendező végig köti az ebet a karóhoz és visszatart minden érdemi információt.
Érthető persze, hogy a Gyújtógatók egy olyan film, ahol nem az úticél, hanem a megtett út a fontos, csakhogy a látottakat semmi nem viszi előre, nem feltétlenül érdemes továbbgondolni azt, ami a vásznon zajlik. Technikailag és kűlcsínben persze egy nagyon jól megkomponált darabról van szó. Sőt, ezek alapján akár nevezhetnénk a mozit egy marhajó stílusgyakorlatnak is, de ez csak kevés esetben elegendő ahhoz, hogy egyúttal jónak is tartsuk az adott művet, és Chang-dongnak sem sikerült túllépnie egy bizonyos határon. Érezzük, hogy itt egy nagyon mélyről jövő dolognak kéne a háttérben állnia, csakhogy ezt egy eszközzel sem sikerül jól felszínre hozni, így nehéz is lenne egy valóban mély alkotásként tekinteni rá. Sokkal inkább egy blöffnek, ami különböző stilisztikai eszközökkel akarja bújtatni a saját gyengeségeit - vagy ha a film egyik kedvenc metaforjávál akarjuk leírni saját magát, akkor a Gyújtogatók nem más, mint egy óriási, üres tekintetű maszturbálás a semmire.
4/10
